Bártfi összefoglaló cikksorozatának harmadik részében ott veszi fel a fonalat, ahol a legutóbb abbahagyta: tehát 1948-ban, az Aranypor Trió széthullása és a második világháború sokkja után. Az amerikai pankráció képe teljes káoszt mutatott, minden nagyobb városban volt egy helyi szervezet, aminek saját bajnoka volt, így a pankrációnak egyszerre több tucat nehézsúlyú világbajnoka volt. A mai részben megnézzük, hogy pár dörzsölt üzletember hogyan hajtotta uralma alá ezt a káoszt, hogyan tette egy új találmány Amerika szórakozásává a pankrációt, és végül elmeséljük két ember történetét, akik nem álltak be a sorba.

A keresztapák bizottsága

1948. július 18., Waterloo, Iowa. A President Hotel aranytermében hat tekintélyes úriember foglalt helyet a segítőivel a cigaretta és szivarfüst által félhomályba borított avantgárd stílusú szalonban. Arra készültek, hogy megszegik az egyik legszigorúbb szövetségi szabályozást, a trösztellenes törvényt. Ez a hat dörzsölt vállalkozó a maga területének kiskirálya volt: Paul "Pinkie" George (az ötletgazda) Iowából, Al Haft Ohióbol, Wally Karbo (aki Tony Strechert képviselte) Minnesotából, Harry Light Michiganből, Orville Brown Kansas Cityből és Sam Muchnick Missouriból. Az illegalitás izgalma áthatotta a megjelenteket, miközben lefektették egy olyan szervezet alapszabályait, ami meghatározta a pankrációt az elkövetkezendő 30-40 évben. Akár egy maffiaregény is kezdődhetne így. Ez a hat ember az Egyesült Államok hat legnagyobb pankrációs promótere volt, a találkozó végére pedig megszületett a National Wrestling Alliance (NWA). Miért is volt ez egy ennyire fontos lépés? Mert ez a szervezet volt az, ami közel negyven éven át meghatározta a pankráció irányát. Mert ez volt az első alkalom, hogy több promóció egy közös cél érdekében dolgozott. Ez pedig nem volt más, mint felosztani és uralni az amerikai pankrációt. Kidolgozták és aláírtak az NWA alapszabályát, aminek az első négy pontja a következő (mindegyikhez fűzünk egy kis magyarázatot hogy miért volt szükséges):

1 Ezen szervezet vállalja, hogy együttműködő csoport lesz a profi birkózás bizniszén belül, és minden tagja szabadon irányíthatja a saját meglévő territóriumát, anélkül, hogy a csoport bármely másik tagja beavatkozna a munkájába. Sem a csoport tagjainak, sem külső félnek nem kell extra összeget fizetniük a csoportba tartozó pankrátorok leszervezéséért. – Egyszerű a magyarázat, ezzel megakadályozták, hogy a promóterek elrabolhassák egymástól a tehetséges birkózókat és a nézőket.

2 A szervezet vállalja, hogy a csoport valamennyi tagja által vezetett territóriumokat tiszteletben tartja, és megvédi a külső támadásoktól. A csoport tagjai vállalják, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kisegítsék kollégáikat a megfelelő emberanyaggal. – Az előző pepitában, viszont egy fontos kiegészítéssel: itt már beleveszik a külső erőkkel szembeni közös fellépést is.

3 A szervezet csupán egy nehézsúlyú és egy félnehézsúlyú bajnokot ismer el, és a csoport bármely tagjának bajnokai nem követelhetnek vagy kaphatnak több pénzt a mérkőzéseikért az előzetesen lealkudott összeg 10%-ánál. Továbbá a csoport valamennyi tagja beleegyezését adja, hogy az elismert bajnokoknak letétbe kell helyezniük egy bizonyos pénzösszeget a szervezet elnökénél, amelynek a mértékéről a tagok szavazás útján döntenek.- Ez talán az egyik legfontosabb szabály, ami a negyvenes évek legnagyobb gondját problémáját oldotta fel egycsapásra. A több tucat világbajnok helyett csupán egyet ismernek el, és az vitathatatlan.

4 A szervezet valamennyi döntését többségi szavazással hozza meg. A többségi döntés minden esetben végleges, és a tagok kötelesek elfogadni azt. – Az egyenrangúság kimondása szintén, rettentő fontos volt, hiszen gyakorlatilag ez biztosította a szervezet folyamatos működését.

A szervezet és a szabályok készen álltak, és már csak a megfelelő bajnokot kellett megtalálni, aki méltó arra, hogy az NWA zászlaját hordozza. A választás egy igazi régimódi vasemberre esett, aki fel tudott nőni Frank Gotch, George Hackenschimdt és Ed "Strangler" Lewis örökségéhez, és ez az ember a magyar származású Lou Thesz (Tiza Lajos) volt. Thesz kiváló választásnak bizonyult, mert kiváló képességei és remek meccsei miatt mindenhol tömegeket vonzott. Az NWA már az ő bajnoksága alatt növekedésnek indult, és a szervezet csúcsán több mint negyven promóciót tudhatott a kötelékében. Ezzel lefedték az egész Egyesült Államokat, Kanadát és Japánt, miközben tagszervezeteik működtek Mexikóban, Dél Koreában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Puerto Ricoban, és a Dominikai Köztársaságban is. Így kialakult a territóriumi rendszer, ami egészen az 1980-as évekig meghatározta a bizniszt. Az igazgatótanács határozta meg a bajnok kilétét, amiről szavazás útján döntöttek. Ez a testület volt a legnagyobb erő a bizniszben, az NWA nehézsúlyú világbajnoki címe pedig a legnagyobb presztízsű pankrációs övvé vált a világon. A szervezet uralmát csak két család merte megkérdőjelezni, amíg az 30 éven keresztül a csúcson volt.

A doboz, ami megváltoztatta a világot.

Az Egyesült Államokban 1941. július 1-én új korszak kezdődött a szórakoztatásban, amikor is elindult az első nemzeti kereskedelmi televíziós csatorna, az NBC, aminek hamarosan konkurenciája is lett, a kisebb költségvetésű DuMont Network képében. A kevesebb pénz miatt a DuMont figyelme egy sport felé terelődött, amit olcsó volt közvetíteni, mert csak egy kamera kellett hozzá. Így került a kis képernyőre a pankráció. Fred Kohlerrel, a chicagói birkózás urával olyan show-t szerveztek, aminek nem volt köze az NWA-hez. Kohler, a pankráció történetében először, exkluzív szerződéseket ajánlott a birkózóinak, akik között olyan nevek szerepeltek, mint Freddie Blassie, Bobo Brazil, Sweet Daddy Siki, Ricky Starr, és talán a legfényesebb csillag, Verne Gagne. Ezek az emberek egycsapásra nemzeti hírességek lettek, népszerűségben pedig túlszárnyalták az NWA legnagyobb sztárjait. Az NWA igazgatótanácsa ennek ellenére félt a televíziótól, mivel azon az állásponton voltak, hogy ha a tévében mutogatják a pankrációt, akkor senki nem fog eljönni az élő eseményekre, és ez tönkreteheti az egész bizniszt.

Viszont az ötvenes évek közepén egy jött egy keményfejű második generációs ír promóter: Vincent James McMahon (igen, ő a mai Vince McMahon apja), aki kiváló lehetőséget látott a televízióban és átvette Fred Kohler műsorát a DuMont Networkön. Mikor szervezete, a Capitol Wrestling Promotion elkezdte televízióban közvetíteni a műsorait, nemhogy csökkent volna az élő közönség létszáma, hanem hihetetlen mértékben emelkedni kezdett. Az első adás után pedig hetekkel előre eladtak az összes jegyet a nem közvetített eseményekre is, sőt a többi államból is érkeztek nézők, hogy megtekinthessék a show-t. McMahon ekkor ezt nyilatkozta a Washington Post-nak: „Ha így öli meg a televízió a promótereket, akkor én gazdag emberként fogok meghalni”. Vince Sr. hatalma egyre nőtt, viszont az NWA tagjaként neki is engedelmeskednie kellett volna a tanács akaratának. Amikor az igazgatóság úgy döntött, hogy a McMahon által favorizált bajnokot, Buddy Rogerst leváltják, és Lou Theszt teszik a helyére, akkor Vince Sr. nem ismerte el az övváltást, kivált az NWA-ből, és a Capitol Wrestling Promotiont átnevezte World Wide Wrestling Federationnek (ami a mai WWE elődje, és a névválasztás nem véletlen, mert ezzel akarta jelképezni, hogy nagyobb, mint az NWA, ami csak nemzeti, míg ő az egész világban gondolkodik). Így lett Buddy Rogers a WWWF első világbajnoka, akihez a mai napig visszavezetik a WWE bajnoki címét. Viszont nem ő volt az egyetlen, aki a 60-as években elszakadt a NWA-től.

Ahol elhitték, hogy a wrestling versenysport.

Az NWA-t borító máz már Vincent J. McMahon kiválása előtt elkezdett repedezni, mégpedig Verne Gagne ténykedése miatt. A már említett Gagne egy korábbi olimpiai kerettag amatőr birkózó volt, aki egyszerre akart az NFL-ben játszani és pankrátorkodni, amit a Chicago Bears legendás magyar származású edzője és tulajdonosa, George Halas nem nézett jó szemmel, és választás elé állította a fiatal tehetséget. Verne a több pénz reményében a profi birkózást választotta. Tehetségére az NWA igazgatótanácsa is hamar felfigyelt, mivel a debütálása után egy évvel, 1950-ben már a szervezet félnehézsúlyú bajnoka volt. Majd egy DuMont Networkös szerződésnek köszönhetően ő lett a legjobban fizetett pankrátor a világon, egyes akkori pletykák szerint 120 ezer dollárt keresett egy évben, ami rengeteg pénznek számított az 50-es években. Ez mai árfolyamra átszámítva 1,1 millió dollár, ami napjainkban is igazi main eventer fizetés lenne. Miután visszatért az NWA kötelékébe, Gagne a gyűjtőszervezetnél is gyorsan emelkedett a ranglétrán, sőt legyőzte Édouard Carpentier-t az NWA nehézsúlyú címéért, amit azonban a szervezet nem ismert el. Gagne és a mögötte álló territóriumok ekkor erősen lobbiztak egy meccsért az akkori legitim bajnok Pat O’Connor ellen, ahol megkoronáznák a vitathatatlan bajnokot, viszont az NWA igazgatótanácsa hallani sem akart erről. Gagne ekkor tekintélyes vagyonát felhasználva felvásárolta a minnesotai territóriumot, amit átkeresztelt American Wrestling Association-re (AWA), és az új szervezetbe beolvasztotta az őt támogató többi területet is. Verne egy zseniális húzással a bajnoki cím sorsát is megoldotta: elismerték Pat O'Connort, mint az AWA nehézsúlyú világbajnokát és 90 napot adtak neki, hogy megvédje az övét Gagne ellen. Mivel az NWA nem reagált a kihívásra, így a 3 hónap leteltével az AWA Verne Gagne-nak ajándékozta a nehézsúlyú világbajnoki címet (vagyis Verne ajándékozta saját magának, hiszen ő volt a főnök). Verne egy egész más szemléletet hozott a pankrációba; egy sokkal sportközelibb műfajt képzelt el, amiben a technikai birkózás dominál, sok földharccal és fogással, ellentétben a WWWF stílusával, ahol a hatalmas dobásokon és a színpadiasságon volt a hangsúly. Maguk a televíziós műsorok is inkább egy sportközvetítésre emlékeztettek. Gagne pankrátoriskolát is működtetett, hogy meglegyen az utánpotlása, és olyanok kerültek ki a keze alól, mint Ric Flair, Ricky Steamboat, Curt Henning, Hulk Hogan vagy Bob Backlund, hogy csak párat említsünk. Gagne irányítása alatt az AWA lett a legsikeresebb egyéni territórium Amerikában, ami folyamatosan terjeszkedett, míg végül az egész Középnyugatot bekebelezte, és egészen a Csendes-óceánig, San Francisco városáig nyújtózkodott. Az NWA-val is fokozatosan javította a kapcsolatát, több szívességet is tett egyes promótereknek, és üzleti kapcsolatokat is kialakított velük.

Végszó: Csend a vihar előtt.

Most láthattuk, hogyan alakult ki a sokat emlegetett territóriumi rendszer a második világháború után. 1960 után három nagy résztvevő maradt a piacon: középnyugaton, minneapolisi központtal Verne Gagne American Wrestling Associationje, északkeleten, New York-i központtal Vincent James McMahon World Wide Wrestling Federation-je, a maradék területeket pedig a National Wrestling Alliance osztotta fel a több mint 20 promóter között. 1971-ben pedig a WWWF is visszatért a NWA kötelékébe, bár a különálló világbajnokát megtarthatta. Vincent James McMahon bekerült az igazgatótanácsba, sőt annak elnöke is lett. Ezt a status quo-t gyakorlatilag folyamatosan megtartották, az NWA tagjai közül hol az egyik erősödött meg jobban, hol pedig egy másik, de senki sem lépett ki a komfortzónájából. Az AWA és a WWWF minimálisan terjeszkedett, de ez sem borította föl az egyensúlyt. Az NWA bajnoka végigutazta a territóriumokat, és mindenhol megvédte a címét. Ez így ment két évtizeden át, mígnem egy fiatal férfi megvásárolta az apja territóriumát 1982-ben, és egy olyan tervet forgatott a fejében, ami szentségtörésnek számított. Ezt a férfit pedig úgy hívták: Vincent Kennedy McMahon. A következő cikkünk témája az 1980-as évek pankrációs robbanása lesz, ami örökre átrajzolta a biznisz térképét.