Azt hiszem, egy újabb kemény fába vágtam a fejszémet, amely, ha lehetséges, még keményebb, mint amikor a pankráció történetének bemutatására vállalkoztam. Hiszen akármennyire is legendák és misztikumok homályába vész a profi birkózás nagyvilági története, mégis egy jól dokumentált és viszonylag felderített területről van szó, ahol kiváló szerzők munkájára támaszkodhattam mankóként saját összefoglalóm elkészítésében. Azonban most egy olyan vállalkozásba kezdtem bele, amelyre tudomásom szerint nem vállalkozott még hazánkfia (legalábbis írott formában): megkeresni és bemutatni a nagyközönségnek a pankráció magyarországi gyökereit és történetét. Ezen utazás során is legendák, félinformációk és talányok sorát fogjuk felfedezni, sőt még hazánk nagyjai közül is tiszteletét teszi pár jelentős személy. Kezdjünk hát bele!

Kezdetek a Reformkorban

Akárcsak a pankráció nagyvilági története során, a kezdetekhez itt is a XIX. század első feléig kell visszamennünk, valamint abban is hasonlít a helyzet, hogy szintén francia ráhatásra alakult ki a műfaj hazánkban. Az 1830-as évek során tűnik fel a forrásokban a Jean Dupuis nevű francia erőművész és birkózó, akit ekkoriban kontinens szerte Herkules Von Europa, azaz Európai Herkules néven ismertek. Magyarországra érkezvén bemutató mérkőzést is vívott, amiről Jókai Mór is megemlékezett.Valamint egy Leida nevű hölggyel is megmérkőzött, amiről Báró Wesselényi Miklós is feljegyzést tett a naplójában. Az árvízi hajós fontos szerepet játszik a műfaj korai népszerűsítésében, hiszen a bemutató mérkőzések teljesen lenyűgözték, így az ökölvívás mellett ebben is kipróbálta magát. Továbbá ajánlólevet adott Dupuis-nak, aki ezt felhasználva fellépett a budai Horváth-kertben, ahol nagy valószínűséggel komoly sikert arathatott, hiszen még 1847-ben is van rá utalás, hogy legyőzte Walter János pesti mészárost és Telitsch Ferenc dunai matrózt. Ránk maradtak a küzdelmek igen egyszerű szabályai:

1.  A "meggyőzött" ellenfél a hátán feküdjön

2. Gáncsvetés, ütés, csípés és a harapás szigorúan tilos, az öv megragadása megengedett.

3. Támadás csak egész tenyérrel történhet, ökölbe zárt kézzel nem, a körmök levágandók.

4.  Ha negyedóra alatt nem győz egyik versenyző sem, a küzdelmet abba kell hagyni, és másoknak kell helyet adni.

Az 1848/49-es szabadságharc után lépett porondra a korai időszak első jelentős magyar személyisége is. A magyar kultúrában a Toldy nevet a hihetetlen testi erővel párosítjuk. Nem hozott szégyent a nevére Toldy János sem, aki az Erzsébet-téri német színházban, a közönség viharos ovációjától övezve csapott össze a Monsieur Charles nevű francia erőművésszel, aki ekkoriban Pest városának legerősebb embereit hívta ki birkózásra. Toldy, akinek ez volt az első fellépése ezen a helyszínen, pár percnyi küzdelem után szabályosan földhöz vágta az arrogáns franciát, még nagyobb tapsvihart kiváltva a jelenlévő nézőkből. Toldy a korszak egyik igazi sztárjává vált, hosszú haja miatt a „magyar Sámson” becenévvel illette meg a korabeli Pest embere. 1858-ban olyan bemutatókat tartott a Beleznay-kertben, ahol fejjel lefelé lógva emelt fel egy lovat. Toldy nemezise a Marimaldi nevezetű képzett olasz birkózó lett, akivel sor került hazánk első birkózó viszályára is. Ekkoriban mindketten a Városligetben, szabad ég alatt fitogtatták erejüket és képességeiket. 1861-ben végül sor került a mindent eldöntő összecsapásra, szintén a Beleznay-kertben, ahol a teltházas közönség előtt az olasz végül szabályosan legyőzte Toldy Jánost, aki szégyenében soha többé nem birkózott, és kocsmát nyitott a Király utcában. Jókai Mór igazi pankráció rajongó lehetett, hiszen a „magyar Sámson” és Marimaldi küzdelméről is írt egy rövid versikét a Kakas Márton élclap 1859-es különkiadásában a következő szöveggel:

 „Mi a Neved? Toldy János.
Hát te másik? Maramaldi.
No – megmondom apátoknak!
Megálljatok; majd kikaptok.
Hát nektek verekedni kell?
Olasz, magyar, egymás ellen!
És még pénzért verekszenek!
Nem szégyenlitek magatokat?” 

Az 1880-as években további francia profik érkeztek az országba, és kezdték elterjeszteni a kötöttfogású birkózást, aminek következtében a Magyar Athletikai Club (MAC) 1883. március 14-i házi versenyén, a Nemzeti Lovardában lezajlott az első modern magyar birkózóverseny, amelyet a sokoldalú és ambiciózus sportember, Vermes Lajos nyert meg. Ezen felbuzdulva a Hungária Atlétikai Club a Duna-parton rendezett egy "ölre menő birkózó versenyt", de ez érdeklődés hiányában csúfos kudarcba fulladt, hiszen ekkoriban még a profi birkózás sokkal népszerűbb volt az amatőr változatnál, annak pedig az igazi fellegvárai a cirkuszok voltak.

A magyar pankráció bölcsője: a Városligeti Cirkusz

1889-ben a főváros megállapodott Wulff Ede igazgatóval egy állandó cirkusz felépítéséről és működtetéséről az Állatkert területén. 1892-ben Wulff az érdeklődés fokozása érdekében birkózóversenyeket kezdett el tartani a cirkuszában. Ezeket a viadalokat úgy rendezték, hogy szerződtettek egy külföldi erőművészt, és jutalmat tűztek ki annak, aki hajlandó volt kiállni ellene. A civil jelentkező gyakran ugyancsak a cirkusz alkalmazottja volt, s a megnyert jutalmat másnap visszaadta az igazgatónak, felvette a rendes fizetését és továbbállt. Az igazgatók kihasználták a közönség nacionalista érzéseit és a talján, cselák, oláh bajnok ellen a nálánál vékonyabb, gyengébbnek tűnő magyar jelentkező győzött. Más esetben a jelentkező valóban "civil" volt, ilyenkor a verseny rendszerint a cirkusz rutinos artista birkózója javára dőlt el. Ezt a szokást később több magyar vándortársulat is átvette. Wulff óriási reklámmal indította el a viadalokat egy bizonyos Masson nevű erőművész főszereplésével, akit úgy hirdettek a plakátokon, mint Marseille bikáját. Legyőzője 500 forintot nyerhetett. A sorozat második bajnoka a Robinetti nevű olasz birkózó volt, kinek legyőzése ugyanekkorra összeget ért. Végül egy Boyer nevű belga erőművész következett. Az ő kétvállra fektetése esetén kereken ezer forint ütötte a győztes markát. Nem tudjuk, milyen kimenetelűek voltak ezek a viadalok, azonban a jelentésekből kiderül, hogy nem növekedett a látogatottság. Ebből 1895-ben Wulff levonta a tanulságokat, és egy kínálkozó alkalommal eladta a cirkuszt az Állat- és Növénykert rt.-nek. A századfordulón viszont egyre népszerűbbe vált hazánkban a birkózás minden fajtája, olyannyira, hogy Sport-Világ című hetilap így fogalmazott:

„A birkózás ma Budapesten ki van tűzve a napirendre. A kardvívás mellett a birkózást tartjuk a legmagyarabb sport nemnek, melynek régen volt ellenségei ma már gimnáziumi ifjakat birkóztatnak s elismeri mindenki, hogy a birkózásnál általánosabban fejlesztő testgyakorlat alig létezik.”

A városligeti cirkusz épületet 1904-ben az orosz származású Beketow Mátyás vette át, aki nem is várt sokáig, és felélesztette a birkózó viadalokat. 1905-ben először még csak kölcsönadta MTK-nak az épületet egy két napig tartó magyar-osztrák birkózó-mérkőzés erejéig, de ugyanezen év júniusában már egy hónapos professzionátus birkózó bajnokságot rendeztek a legendás Nagymező utcai fővárosi orfeumban. A résztvevők között a korszak igazi sztárjai voltak jelen, mint például Jess Pedersen, 1903 dán világbajnoka, Zybiszkó, a medve, Jacob Koch Európa-bajnok, Omer de Bouillin, stb. A mérkőzések klasszikusan több órás időtartamúak voltak. Az esemény sikerét látva Beketow hosszadalmas előkészületek után az 1906-os cirkuszi évadra a műsorszámok közé vette a nemzetközi díjbirkózást. Az előző évi esemény több birkózóját leigazolta, melléjük pedig igazi európai sztárokat hozott. Kiemelkedett közülük két világbajnok, az orosz Lurick, és Beaucairois, aki a legendás George Hackenschmidt-et is legyőzte, és Cziklop, a „lánczrepesztő”. Az előadások folyamatosan teltház előtt zajlottak, azonban így sem tudták elkerülni a botrányokat. 1907-ben már ezzel a szalagcímmel jelentek meg az újságok:

„A Beketov-czirkusz birkózó-mutatványai napról-napra nyilvános botrányokat provokálnak. A közönség, a sajtó egyöntetűen tárgyalta, hogy a nagy hű-hóval hirdetett nemzetközi díjbirkózások nem egyebek közönséges czirkuszi mutatványoknál.”

A cikk lényege ugyanaz, amit a laikusok mai napig a pankráció szemére hánynak, hogy csak megrendezett mutatványok, és így semmilyen sportértékük nincs. Lerántották a leplet arról, hogy birkózókkal megvívó civilek is a társaság tagjai, és ezért is pénzt kapnak. A botrányt csak növelte az a körülmény, hogy mikor két magyar birkózó, a két Czája is jelentkezett, hogy birkózni akarnak Czikloppal, ezt megtagadták. Cziklop egyszerűen elvonult betegségre hivatkozva, pedig a kihívás előtt még semmi baja sem volt. Az első összecsapásra csak néhány nappal később került sor, mikor a sajtó egy része és a közönség már követelte, hogy Cziklop mérkőzzék meg Czájával. Ez a szokásos ügymenet szerint döntetlennel zárult, hogy pár nappal később még nagyobb közönséget tudjanak becsábítani a cirkuszba. Az eredeti cikk szerzőjében itt merült fel gyanú, hogy a Czája família tagjai is részesei a társulatnak, amivel nem is tévedett nagyot.

A Czáják birodalma

Amikor az előbbiekben említett botrányos eseményekre sor került, a három Czája fivér, János, József és Bertalan már komoly névnek számított a magyar birkózás köreiben. A testvérek igazi korabeli sztárok voltak, akikkel újságcikkek és riportok sokasága foglalkozott, és taglalta az eredményeiket, valamint bemutatóikat. Czája János és József több országot is megjárt, nemzetközi hírű versenyzők voltak. Szentpétervártól Isztambulon át Münchenig számos versenyen, világbajnokságon vettek részt, és hatalmas sikert arattak a kíváncsi közönség előtt. Különösen Szentpétervárott, a cári udvarban, ahol Czája János a legnagyobb orosz birkózókkal mérkőzött meg. A testvérek nem csak a birkózásban, de a pesti kávéházi életben is központi figurának számítottak. Több legendás történet is kötődik hozzájuk: így esett, hogy 1913-ban egyik este betértek a Figaro kávéházba. Czája József összetalálkozott egy Holubén nevű birkózóval, aki korábban az újságokba írt nyílt levelekben hívta ki őt egy mérkőzésre. A vita elmérgesedett, Czája József pedig „ezennel megnyitom a mérkőzést!” felkiáltással egy hatalmas ütést vitt be a kihívójának. Kirobbant a verekedés, aztán egy fegyver is előkerült, amely Holubén egyik barátjánál volt, aki hátulról fejen lőtte Józsefet, Jánost pedig nyakon. Czája József megtántorodott, a földre zuhant és azonnal mentőt hívtak hozzá. A golyó nem okozott komoly sérülést, ám így is sok vért vesztett, melynek dacára még aznap este birkózni akart a Beketow-cirkuszban. Czájától még a rablók is tartottak. Megesett, hogy egy éjjel Czája József éppen hazafelé tartott egy mulatóból, amikor ki akarták rabolni. Az egyik bandita odalépett hozzá, hogy megkérdezze tőle hány óra van, ám csak akkor látta, hogy egy Czájával kezdett ki:

„Jó estét Czája úr! – mondta remegve, erre az óriás csak ennyit válaszolt: „Most jó estét, de ha nem volnék Czája, most nem volna jó estét” – majd lekent egy pofont.

A Meteor kávéházban történt incidensről a sértett fél ilyen tanúvallomást tett a rendőröknek:

 „Czája József minden ok nélkül fejbe vágott, a másik Czája, János pedig egy széket vágott hozzám és fültövön ütött. Én revolvert vettem elő és lelőttem volna mindkettőt, ha még egyszer hozzám nyúlnak.”

A család igazi sztárja, János 1877-ben született és nem volt óriás termetű, mindössze 80 kiló volt a versenysúlya. Sikerekkel gazdagon tarkított pályafutása 1905-ben kezdődött, amikor 18 évesen az abszolút magyar bajnoki címért mérkőzött az ereje teljében lévő Weisz Richárddal, aki három év múlva Londonban olimpiai bajnokságot is nyert. A fiatal versenyző akkor még kikapott Weisztől, utána azonban két évtizedig csak a kiválasztott keveseknek sikerült legyőzni őt. Ebben az időszakban kezdett el igazán különválni az amatőr és a profi birkózás. János az utóbbit választotta, benősült a Barnum cirkuszba, és házassága révén biztos anyagi háttérre tett szert. Hat profi világbajnoki címet szerzett: 1910-ban Szentpétervárott, 1911-ben Isztambulban, 1912-ben Bécsben, 1913-ban ismét Szentpétervárott, 1920-ban Isztambulban és 1924-ben Münchenben. Az első világháború borzalmaiból kimaradt, hiszen a katonai alkalmassági vizsgálatok során nem bírta a menetelést Az Est című lapban ez jelent meg róla:

„A rettenetes díjbirkózó félórás menetelés után kidőlt. Birkózni tud, de gyalogolni nem”

Már soha nem fogjuk megtudni, hogy ez a későbbi szívbajának egyik előremutató jele volt-e. Így a háború ideje alatt a családi vállalkozásban próbált szerencsét. 1916-ban feleségével a Colosseum Cirkusz, majd a Barokaldi-féle cirkusz vezetői voltak. Azonban Jánost nem érdekelte semmi, csak a profi birkózás, így a család anyagi hátterét felhasználva ő maga is profi birkózóversenyeket kezdett el szervezni, végül pedig megalakította saját utazó cirkuszát, a Czája cirkuszt, bár a napi ügyintézést különböző menedzserekre és igazgatókra bízta. Az 1920-as évekre olyan népszerűvé vált, hogy az újságokban ilyen szlogenekkel hirdettek a pesti árusok:

„Czája és Ciklop birkózásánál is sokkal érdekesebb a mi mesés olcsó áraink"

Az évtized során vállalkozásai virágoztak, olyannyira, hogy 1929-ben kibérelte a budapesti Fővárosi Nagycirkuszt is. Ekkor viszont már Magyarországon is éreztette a hatását a Nagy Gazdasági Világválság, így az átütő siker elmaradt. Ez bajnokunk életét is a feje tetejére állította, és az 1930-as évek során a vállalkozásai egymás után mentek tönkre. Hogy egyre növekvő adósságait rendezze, visszatért a birkózó szőnyegre. 1937. március 21-én ismét kibérelte a cirkusz épületét, de az orosz Zejzissel való mérkőzése során szívrohamot kapott és néhány óra múlva kórházban meghalt. Czája József 55 éves volt ekkor, a testvére halála nem tántorította el a tovább pénzdíjas birkózástól. 1948-ban, 66 éves korában még Makón birkózott, ahol megfázott, tüdőgyulladást kapott és ez okozta a halálát.

A magyar pankráció fénykorának utolsó évtizede

Czája János már nem érhette meg azt, hogy kedvelt birkózása teljesen professzionálissá válik. Az 1930-as évek végére a biznisz irányítása a cirkuszigazgatók kezéből átkerült a dörzsölt bokszpromóterekékbe, akik hatalmas anyagi lehetőségeket láttak a tömeg érdeklődésében. Így viszont a birkózás, vagy újonnan elterjedő nevén a pankráció más helyszínekre került át, a cirkuszok és szabadtéri színpadok porondjairól a frissen megépülő sportcsarnokokba. A sportágnak pedig új arca lett Magyarországon: Váry Sándor a Magyar Atlétikai Clubban kezdett el sportolni, a következő évben már ifjúsági bajnokságot nyert. Ismertségét segítette, hogy még filmszerepeket is vállalt (Göre Gábor, Gülbaba, stb.), olyan színészek mellett, mint pl. Jávor Pál vagy Szeleczky Zita. Külföldi meghívásai is érkeztek: bejárta egész Európát, míg el nem jött az 1936-os év, amikor meghívták az Egyesült Államokba, hogy legyen profi. Ott többször is felléphetett a New York-i Madison Square Gardenben, és a sportág akkori ismert alakjait győzte le a ringben. A világ sportújságjai címlapon harsogták sikereit. Az egyik újság így írt róla:

„Kedves egyénisége megnyerte a birkózás rajongóinak szívét. A magyar birkózó, Váry Sándor nevére örökké emlékezni fognak országának rajongói, mint szülőföldjének legkiemelkedőbb atlétájára.”

Amerikában másfél évig élt, hivatalosan a világranglista 2. helyét érte el, kétszáz mérkőzéséből 190-et megnyert, 5 döntetlen mellett csak ötször kapott ki.  1940-ben tért haza, és az itthoni birkózás központi figurája lett. A Váry nevével fémjelzett plakátok révén többször is teltházas birkózó gálákat rendeztek az 1941-ben frissen átadott Nemzeti Sportcsarnokban (ma: Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok). A második világháború kitörése után végül 1942/1943 fordulóján a Miniszter Tanács többször is megvitatta a Sportcsarnok működésének felfüggesztését a szén hiányra hivatkozva, hiszen a csarnoknak havonta két vagon szénre volt szüksége a fűtés biztosításához. Végül január 20-án a Miniszter Tanács bejelentette, hogy a pankrációs viadalokat beszüntette. Azonban a háború viharának elvonulta után szinte azonnal visszatért a pankráció, már 1945 júliusában. A főattrakció Tasnády József Európa-bajnok és Stefanovics Iván jugoszláv bajnok küzdelme volt. A műfaj egészen az 1948-as kommunista hatalomátvételig hatalmas népszerűségnek örvendett, hiszen évi több alkalommal is teltházas többnapos gálákat láthatott a közönség a Nemzeti Sportcsarnokban, köztük 1947-ben egy kétnapos női pankráció gálát.

Azonban amit nem tudott megtenni egy szabadságharc, két világháború és egy gazdasági válság, azt megtette a kommunista diktatúra, amely megakasztotta és teljesen félreállította a magyar pankráció ekkor már több mint 110 éves organikus fejlődését. Ezután közel 60 éven keresztül hazánk szülötteinek külföldön kellett kibontakoztatniuk tehetségüket – amit jó páran meg is tettek –, hiszen ezen időszak alatt a nemkívánatos listára került a pankráció. Egy elszórt eseményre azért ebben az időszakban is sor került; 1957-ben egy évad erejéig visszatért a pankráció a Fővárosi Nagy Cirkuszba, 1972 januárjában pedig úgyszintén. Talán a legismertebb kísérlet a pankráció magyarországi újrahonosítására a kiváló birkózó, Wéber Árpád nevéhez fűződik, de sem az 1986-ban a Fővárosi Nagycirkuszban és Pécsen rendezett show-knak, sem az 1991-ben a Budapest Sportcsarnokba szervezett gálának nem sikerült áttörést elérnie. Az 1986 májusi pécsi gáláról fennmaradt egy televíziós riport, amelyben szinte minősíthetetlen hangnemben beszélnek a műfajról, pedig Wéber több európai és amerikai sztárt is el tudott csábítani a műsorára, amely így kellően színvonalasnak számított. Sajnos, a közönség sem volt sokkal befogadóbb, így a szervező több Budapestre tervezett gáláját is kénytelen volt lemondani. Ezek után további 20 évet kellett várni arra, hogy hazánkban újra gyökeret verjen a pankráció, a 2010-ben megalapított Hungarian Championship Wrestling immár közismert működése által, amely első ízben teremtette meg hazánkban a műfaj modern stílusát, a szerény kezdetek után rendszeresen több száz fős élő közönséget vonzó szervezetté nőtte ki magát, és további tízezrekhez vitte el a magyarországi profi birkózást a televízión és az interneten keresztül.

 Minek nevezzelek?

A magyar wrestling közösségben több mint másfél évtizedes vita tárgyát képezi az, hogy hogyan is nevezzük a műfajt itthon hivatalosan. Ahogy a cikkből láthattatok, sokszor a korban használatos megnevezést használtam az adott bekezdésben. A XIX. században, amíg nem vált szét a műfaj amatőr és professzionális ágra, addig simán a birkózás szót használták rá. Aztán ahogy a XX. század elején megtörtént a szakítás, előbb a professzionátus birkózás, majd a professzionális birkózás formát vette fel. Ezzel párhuzamosan a sajtó elkezdte a megkülönböztetésére használni a műbirkózás kifőzést, ami itt nem a megrendezett mivoltára, hanem a művi melléknévre (azaz módszeresre) utal, mint a műkorcsolya szavunkban. Szintén a korszak sajátos szava - talán számomra a legmagyarabb elnevezése az egész műfajnak - a díjbirkózás, és a művelője: a díjbirkózó, ami szintén a birkózás profi státuszának a megjelenítése, hiszen ezek a birkózók díj fejében mérkőznek meg egymással. Majd pedig az 1930-as években jelent meg a nyugati, legfőképpen angol „catch as catch can” és amerikai "Slam Bang Western Style Wrestling" stílusú birkózásra a korai cikkekben a görög eredetű pankration szó, amely a 1930-as évek végére a pankráció és pankrátor magyarított formát vette fel. Így történelmileg mindegyik elnevezés helyes.

Ezzel egy több mint másfél évszázados utazás végére értünk, amely során láthattuk, hogy a pankrációnak igenis vannak Magyarországon gyökerei. Sőt, nagyon-nagyon erős gyökerei vannak. Nagyon komoly hagyományokat lehet megtalálni, ha az ember kicsit megkapargatja a kommunizmus időszaka alatt rárakódott port. A biznisz itthoni fejlődése 1948-ig semmiben sem maradt el a Nyugat-Európai vagy az Egyesült Államokbeli párjaitól. És mennyire sorsszerű, hogy a HCW 2014-ben ugyanannak a csarnoknak a küzdőterén állította fel a ringjét, ahol azt elődeik tették közel 70 évvel korábban. Magyarország igenis tud pankrációt csinálni, hiszen már bizonyította, hogy képes rá, és ezt 40 évnyi kommunista elnyomás sem tudta kiölni belőlünk. 

Nézd meg a Youtube-on a Szorító Podcast ezen epizódját több érdekes illusztrációval: