Ezért nem fog soha visszatérni az Attitude Era

 Az 1997-2002-ig tartó korszak olyan legendás pillanatokkal szolgált nekünk, mint Steve Austin híres promója, Mick Foley övnyerése, vagy akár Rock felemelkedése. Sokan ekkortájt szerettek bele a műfajba és nehezen élték meg a későbbi változásokat. Arra azonban nincs esély, hogy ez az éra visszatérjen, és ez egyébként sem baj. Ebben a cikkben ezt a témát járom körbe.

Egy téves narratíva

 A legnagyobb sérelem, amit a kilencvenes, korai kétezres évek rajongói gyakran hangoztatnak, hogy az „Attitude Era” volt az igazi pankráció, mert felnőtteknek készült, a WWE pedig elrontotta ezt azzal, hogy egy éles váltással a gyerekeket tette meg új célcsoporttá. Az igazság ezzel szemben az, hogy elsősorban mindig a fiatalabb korosztály számára készült a termék, az Attitude egy rövid korszak volt, mikor a körülmények indokolttá tettek egy ilyesfajta változást. A popkultúra irányváltásai és hangulata, valamint a WCW-val való verseny, arra ösztönözte a WWE-t, hogy merjék alapjaiban megváltoztatni a termékük arculatát. A karakterek élethűbbek, a történetek „realisztikusabbak”, a nyelvezet és prezentáció pedig szélsőségesebb lett. Azonban, ahogy ezt majd később kifejtem, önmagában nem teszik jobbá vagy rosszabbá a terméket, a lényeg a kivitelezésen és a fenntarthatóságon múlik.

Fenntarthatatlan állapotok

 És hát részben itt hasal el az egész történet. Az adások folyamatos intenzitása, az állandó káosz, az egyre csak fokozódó pillanatok nem teszik lehetővé azt, hogy egy ilyen stílus évtizedeken át határozza meg a terméket. Jim Cornette így fogalmaz: „Az Attitude Era 30 évre elegendő meccset és szegmenst lőtt el 5 év alatt”. Ilyen tempóban elkerülhetetlen a kiégés. Szintén Cornette-től származik az az elmélet, hogy egy átlagos rajongó legfeljebb hét évig követi a produktumot, utána cserélődik a közönség. Az pedig szintén lehetetlen, hogy a rajongói bázis ennyi időn át ugyanúgy invesztáljon a karakterekbe és a történetbe. Ez ugyanúgy meglátszik a többi korszak esetében. Sem a Golden, sem a PG, sem a Reality éra nem tartott örökké. A wrestling történetmesélése a formátum miatt alapvetően nehézségekkel küzd, hiszen hétről-hétre kell történetet mesélni, számos szempontra kitekintve, időszakosan csúcspontokat teremtve. De ez határozottan igaz akkor, ha az adást folyamatosan újabb ingerekkel akarják megtölteni és feszegetni akarják a határokat, amíg csak lehet. Lehet, hogy hot take, de ha a WWE ragaszkodott volna az arculat további fenntartásához, könnyen előfordulhat, hogy a mai napig érezhető károkat okozott volna a biznisznek.

Tényleg ennyire jó volt?

 Persze, az Attitude Era bővelkedik a történelmi jelenetekben és viszályokban, ez elvitathatatlan érdeme. Ahogy az is, hogy a nézettség és a helyi nézőszám is az egekben volt, valamint a pankráció mainstream-szintű beágyazottsága sem volt olyan szintű sem előtte, sem utána. De érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy miből emelkedtek ki ezek a pillanatok. Hiszen a feudok többsége korántsem volt olyan színvonalú, mint ami Stone Cold és Vince McMahon között zajlott. Az inváziós sztori egy kudarc volt és ekkortájt végezte hírhedt pályafutását Vince Russo is a bookingban. Arról nem is beszélve, hogy a női pankráció történelmi mélységekbe került, és hosszú időbe telt, hogy helyrehozzák az itt okozott károkat. A pankrációból mindenkinek a pillanatok maradnak meg, amitől hemzseg a korszak, így abszolút érthető, hogy valaki miért imádja a mai napig. De fontos látni, hogy ez nem egy konzisztensem magas minőségű termék volt, hanem a rengeteg ötletből és irányból emelkedtek ki bizonyos momentumok.

A változás állandó

 Ahogy fentebb is említettem, az Attitude létrejöttében nagy szerepet játszottak a kulturális változások. Napjainkban ez a fajta történetmesélés már nem állná meg a helyét. És itt most nem is kifejezetten arra gondolok, hogy azért, mert „nem PC”, hanem mert a modern, Triple H-féle koncepció egészen más eszközöket használ. Az állandó káosz helyett tudatosan tervez hosszú távon, a hangzatos egysorosok helyett a promók komplexebbek lettek, a hardcore-ra már nincs szükség és láttuk, hogy milyen károkat okozott egyes birkózók számára. Mellé a termék is sokkal színesebbé vált, hiszen például Cody, Gunther vagy Punk sem ugyanazt a stílust képviseli az egyes hasonlóságok ellenére.

 Ez nem jelenti azt, hogy Hunter ne használna fel elemeket az Attitude Era-ból. Előszeretettel használja az Attitude-ben nagy népszerűségnek örvendő stable koncepciót, valamint az akkori promók megkapó elemeit használja például LA Knight is. Fontos azonban megjegyezni, hogy Knight ezt modernizálva teszi és nem egy az egyben hozza át a kilencvenes évek stílusát. A nézők pedig imádják az új irányvonalat. Már a Rock szerepléséről szóló cikkemben is kiemeltem, hogy amit Rocky csinál az nem „megmenti” a WM szezont, hiszen még az adáson belül sem feltétlenül ő a legnézettebb szereplő. Minden adat azt mutatja, hogy az olyan új sztárok, mint Cody, vagy Seth overek azzal, amit csinálnak. És ehhez nincs szükség vérre, explicit nyelvezetre és szexualitásra, mert ezektől önmagában nem lesz érettebb vagy felnőttesebb a termék. Ahhoz az kell, hogy a felnőtt nézők számára is átélhető motivációt adnak a karaktereknek, a meccsek pedig elérik legfőbb céljukat, a hitetlenkedés felfüggesztését. Természetesen a legtöbb ember valamilyen formában kötődik ahhoz a korszakhoz, amelyikbe belekerült friss nézőként, de nem várhatjuk el azt, hogy a WWE ehhez alkalmazkodjon. Az Attitude nézőszámát sem érdemes kontextus nélkül összevetni a maival, hiszen a hagyományos televíziózás hozta számok minden területen csökkennek.

 Ez talán nehéz lehet, de azt javaslom mindenkinek, aki ragaszkodik az Attitude stílusához, hogy próbálja meg újra felfedezni a terméket. Nézzétek meg, hogy ha teljesen új nézők lennétek, akkor mi fogna meg benneteket benne. Ha pedig a WWE semmiképp nem tudja számotokra azt nyújtani azt, amire vágytok, érdemes szétnézni a wrestling piacon, ami talán sokszínűbb, mint valaha. Ha kiszámíthatatlanságra vágytok, ott az AEW, az erőszakos, történetet háttérbe szorító wrestlingnek pedig a GCW. De az Attitude visszatérésére nem érdemes várni, mert nem fog megtörténni.