A WWE pár hónapos csúszást követően kiadta a negyvenedik WrestleMania-ról szóló dokumentumfilmjét, ami ingyenesen elérhető a YouTube-on. Az alkotás megér egy megtekintést, hiszen több érdekes dologba is beleláthatunk, ugyanakkor komoly hiányérzetet is hagy maga után.

 A kétestés, sztárokkal teli, jubileumi WrestleMania-t számos különböző szempontból lehet bemutatni. Az egyórás dokumentumfilm formátum értelemszerűen elég kötött, így a WWE-nek választania kellett, hogy mi lesz a központi narratíva, mire építik fel a filmet. Maga a lebonyolítás hátterében álló emberek munkájára? Cody utazására? A main event körüli ellentmondásos körülményekre? Végül úgy döntöttek, az utóbbira kerül a fókusz, túlságosan is. Rock bekerülése Roman és Cody feud-jába rendkívül ellentétes érzelmeket váltott ki a nézőkből, és bár voltak találgatások, megalapozott és megalapozatlan kritikák, a pontos körülményekre nem derült fény. Mivel az események még nagyon frissek és feltételezhetően több személyes ellentéttel is jártak, nem csoda, hogy nem kaptunk teljesen tárgyilagos, pontos részleteket. Inkább egy narratívát mutattak be, ami bár megerősít bizonyos feltételezéseket, legfőbb célja mégis az, hogy Rock-ot jó színben tüntesse fel.

 A dokumentumfilm Triple H-dzsel nyit, aki mond pár szót erről a különleges gáláról, majd a következő jelenetben Cody-t láthatjuk edzés közben, a narrátor pedig röviden összefoglalja a történetét. Innen érkezünk meg Rock-hoz, aki tíz percben beszél a pankrációs múltjáról és arról, hogy a Reigns elleni feud-ja már többször felmerült lehetőségként az elmúlt évek során. Úgy fogalmazott, hogy szépen, csendben építették a viszályt. És bár igaz, hogy a mérkőzésük bekövetkeztét legtöbben elkerülhetetlennek tartották, de valójában az elhintett morzsák inkább csak utalgatások voltak, nem építettek határozottan semmit. Ezt követően a Royal Rumble-ön és az azt követő SmackDown-on történteket láthatjuk, amihez a film egyik legérdekesebb jelenete fűződik. Triple H arról beszélt, hogy a Rumble délutánján leült beszélni Cody-val arról, hogy a Reigns vs Rock meccs egyre inkább körvonalazódik. Viszont ennek ellenére úgy érezte, hogy ha nem Cody nyerné a Rumble-t, az árthatna neki. Ha a dolgok valóban így történtek, az csak még jobban aláhúzza, hogy a WrestleMania-ra vezető út könnyen katasztrófába torkollhatott volna, ha nincs egy olyan booker, mint Triple H. A legtöbben valószínűleg elfogadták volna a megváltozott körülményeket, és inkább Punk-kal nyeretik meg a Rumble-t, hiszen nem lehet logikus magyarázattal szolgálni arra, hogy Cody miért ne Roman-t választaná ellenfeléül. Innen pedig rá is kanyarodunk a dokumentumfilm egyik legjobban várt részére: Hogyan élte meg Cody az új status quo-t? Elmondja, hogy csalódott volt és bizonytalan, de valójában nem hangzanak el konkrétumok. Viszont itt elérkezünk a film legnagyobb hibájához. A szerkezet aköré épül, hogy Rock hogyan alakította a WM terveket és ő maga miként élte meg a változásokat, azonban az önreflexió teljes mértékben elmarad. A hírhedt Rumble utáni SmackDown jelenetre, amiben Cody átengedi a terepet Rock-nak, ő csak úgy hivatkozik, mint egy szép közös pillanat. Holott ez volt az a szegmens, ami után sok olyan nézőnek is megváltozott a véleménye, akik alapvetően nyitottak voltak a Reigns vs Rock meccsre.

 Eddig a dokumentumfilm felénél járunk, Roman Reigns kapott egy nagyon rövid jelenetet, amiből nem derült ki szinte semmi, Seth Rollins pedig nem is szerepelt. A következő tíz perc azonban a film leggyengébb része. Rock a Final Boss karakter megalkotásáról beszél és arról, hogy mennyivel kötetlenebbül dolgozhatott, mint a többiek. Többek között a „Cody crybabies” beszólás is úgy van bemutatva, mint egy vicces, szórakoztató jelenség és semmilyen formában nem reflektálnak arra, hogy Rock-nak heel-ként nem ez lenne a dolga. De nem foglalkoztak azzal sem, hogy az Attitude Era-t idéző szegmensei milyen disszonanciát eredményeztek az összképben. Itt térnék ki arra, hogy a film fájóan kevés szereplőt szólaltat meg. Ennél a szakasznál kifejezetten jót tett volna, ha különböző szemszögből hallhatunk véleményeket. Továbbá arról is kaphattunk volna képet, hogy ez milyen nehézségeket idézett elő az írói stáb munkája során.

 A WrestleMania helyszínén történtek viszont a dokumentumfilm csúcspontja. Láthatjuk, hogy bár Triple H, ellentétben elődjével, nem próbál minden részletre kiterjedően mikromenedzselni, a szálak mégis az ő kezében futnak össze. Ő az esemény főrendezője, a bevonulások megalkotásában is aktívan részt vesz, és közben jól láthatóan élvezi az egészet. Persze ez a munka, ahogyan ő is elmondja hihetetlen stresszel jár, de közben látszik rajta, hogy élvezi a műsort, amit alkotnak és olyan környezetet teremt, amiben a többiek is így tehetnek. Láthattunk jeleneteket Roman Reigns zenekaros bevonulásának próbájáról, viszont Cody második estés epikus entrance-ának részletei teljesen kimaradtak. A legnagyobb figyelem itt is azon van, hogy milyen menő Rock bevonulása.

 Az övmeccstől kezdve azonban a film már Cody-é. Jó volt látni ahogy a backstage-be érve már sokan várják, hogy gratuláljanak neki. Többek között Becky Lynch, Seth Rollins, John Cena vagy Undertaker. És sokatmondó volt az a jelenet is, ahogy Cody és Triple H a gyors gratulációt követően már rögtön arról beszél, hogy már most neki kell állniuk dolgozni a történet következő állomásán. Ami természetesen oda fut ki, hogy az egy Rock elleni mérkőzés…

  Sajnos nagyon sok ziccert hagyott ki a WWE. Azon túl, hogy Cody utazása és csúcsra érése, mintha csak egy mellékszál lett volna, arról egy szó sem esett, hogy Roman Reigns miként élte meg bajnokságának utolsó fejezetét, ő és Paul Heyman ilyen szerepet játszottak a kreatív döntéshozatalban. És fájóan igazságtalanul bántak Seth Rollins-szal, aki egy sérülést követően is birkózott mindkét estén, a feud-ban pedig felnőtt ahhoz, hogy releváns, fontos szereplő legyen a három óriás mellett. A film lényegében egy önigazolás arról, hogy Rock szereplése sosem rejtett magában kockázatokat és csak jobbá tette a feud-ot. Viszont ez ilyen formában szükségtelen. Persze, Rock nem most éli karrierje csúcsát Hollywoodban és jól jön neki a pozitív pr, de sokkal emberibb módon is be lehetett volna mutatni a történteket. A körülményekből végül egy sikersztori kerekedett ki, amivel mindenki jól járt. És a Cody-Rock feud is jónak ígérkezik, már azok is látják az értéket, amit Rock képviselhet a mostani WWE-ben, akik korábban kritikusak voltak vele szemben. Ebben a formában viszont a nézők joggal érezhetik, hogy amit kaptak, az egy Rock imázsfilm. A turn-nel és a szerepének megváltozásával kapcsolatban semmi szükség nem volt arra, hogy a rajongókra hivatkozzon. Simán beleállhatott volna abba, hogy „Igen, rosszul mértem fel a helyzetet, most Cody A srác, ha szerepelni szeretnék, akkor szerepet kell váltanom”. Ettől csak őszintébbnek tűnt volna.

 Összességében a film legfőbb célja valószínűleg az lehetett, hogy a WWE egy narratívát gyártson az eseményekről, ami elfogadható magyarázat a nézők számára. Az pedig alapvetően nagy pozitívum, hogy nem próbálták meg azt közvetíteni, hogy végig minden a tervek szerint alakult, és nem takargattak olyan részleteket, mint hogy Rock számára az út végül a TKO vezetőségébe bekerüléssel nyílt meg. De ebben a formában valószínűleg keveseket sikerült meggyőzni arról, hogy ez a teljes igazság. Egy megtekintést viszont megér a film, Triple H jelenetei és az eddig nem mutatott lencsevégre kapott pillanatok miatt. Cody Rhodes, Roman Reigns és Seth Rollins oldalát pedig remélhetőleg bemutatják majd más dokumentumfilmekben.