2022-es Évértékelő: AEW

 Viszonylag sok idő telt el az előző évértékelő cikkem óta, melyben azt elemeztem, hogy milyen volt a WWE 2022-es éve. Még abban az írásomban megígértem, hogy a világ második legnagyobb pankráció szervezetének múlt évét is kivesézem. Amellett, hogy sajnos nem volt időm e cikk megírására, be kell vallanom, hogy egy idő után az érdeklődésem hiánya is közrejátszott a késlekedésben. Az adások minőségének romlása miatt ez a cikk rövidebb lesz, hiszen kevesebb történés volt, amiről érdemes hosszabban írni, ugyanakkor a színfalak mögötti események bőven kínálnak témát, emellé kitérek a cég elvitathatatlan eredményeiről is, hiszen ezekből is akadt pár.

Volt honnan bukni

 Vélhetően a rajongók jelentős része egyetért abban, hogy 2021 legjobb heti adása a Dynamite volt. Bár a cég indulása óta jelen lévő gyerekbetegségek még akkor is jelen voltak, a heti műsor számos élvezetes szegmenst és meccset kínált, és mindenki megtalálhatta azt, amit a pankrációban élvez, legyen szó a látványos sokemberes meccsekről, a pure wrestlingről, vagy a történetmesélésről. Ez jelentős mértékben a roster bővülésének és javulásának volt köszönhető.  Bryan Danielson és főleg CM Punk személyében a szervezet két mainstream szintet ismert szupersztárral gazdagodott, akik segítettek megugrani az egymilliós küszöböt a heti nézettségben. Emellett számos WWE-ből távozó tehetség is új otthonra talált az AEW-ben, például Adam Cole, vagy Toni Storm. Az érkezők pedig, mintha egy új szemléletet is hoztak volna cégbe, hiszen úgy tűnt, hogy a szervezet végre nem egy szűk rajongói rétegnek gyártja a műsorait, hanem elindult a fejlődés és a növekedés útján. Érdemes említést tenni arról is, hogy ekkortájt a WWE HR-politikája egészen kriminális volt, az öltözői morál totális mélypontra került, a hírek pedig arról szóltak, hogy az AEW-ben megvalósult az az egyenlőséget hangsúlyozó birkózó-barát szemlélet, mellyel szemben az induláskor sokan szkeptikusak voltak. Mint utólag kiderült, nem alaptalanul.

Az első negyedév

 A WWE-hez hasonlóan az AEW ’22-es évét is két részre lehet osztani egy meghatározó esemény alapján, azonban én ezt a nyilvánvaló All Out botrány helyett inkább CM Punk sérülésénél húznám meg a választóvonalat. Előtte azonban említést kell tenni arról. hogy bár az év eleje abszolút nem volt problémamentes, de a mélyrepülés jelei abszolút nem látszódtak, és továbbra is számos kiemelkedő feudot, valamint meccset kaptunk. Januárban bemutatták az első új bajnoki övet, a TBS Championship-et, ami egy női midcard öv. Bár nem látszott, hogy az AEW női divíziója elég mély még egy bajnoki címhez, Jade Cargill derekán jó helyen van az öv, hiszen ő a cég legnagyobb (és talán egyetlen) saját nevelésű sztárja. Folytatódott az elképesztő CM Punk-MJF feud, ami egyelőre a szervezet csúcsteljesítménye. „Hangman” Adam Page pedig világbajnokként megkapta első nagy ellenfelét Bryan Danielson személyében, ami bár összességében nem sikerült rosszra, rávilágított két nagy problémára. Egyrészt Danielson bookja nem megfelelő. Bár ebben a rivalizálásban még kiváló heel taktikákat villantott meg és rendesen aládolgozott Hangmannek, ennél sokkal jobban is lehetett volna használni. Szerintem nagy hiba volt, hogy ilyen hamar heel turnt vett, valamint Bryan egy ízig-vérig indy arc, számos olyan ötlettel és vízióval, ami bár kreativitásra utal, egy mainstream szervezetben ezt keretek közé kell szorítani. A másik nagy probléma, hogy bebizonyosodott: Adam Page sokkal jobban működött üldözőként, mint bajnokként. Ez még nem lenne akkora tragédia, ha a különbség nem lenne jelentős, illetve, ha a visszaesés nem a mentalitásában gyökerezne. Ugye lenyilatkozta, hogy minden tisztelete ellenére, nincs szüksége a veteránok tanácsaira. Ez még talán elfogadható lenne, ha Page olyan szinten teljesítene, mint Roman Reigns, viszont erről szó sincs. Alapvető dolgokban vannak hiányosságok és a tehetsége ellenére nem tudja igazán overré tenni magát. Ezeket pedig úgy próbálták ellensúlyozni, hogy extrém és különleges meccstípusokban védte meg a címét, így próbálva legitimitást adni regnálásának.

 Muszáj említést tennünk egy másik promócióról is, ami lényegében eggyé vált az AEW-el. Tony Khan bejelentette, hogy megvásárolta a komoly pénzügyi gondokkal küzdő ROH szervezetet. Ígéretet tett arra, hogy különállóként kezeli a két promóciót, a valóság azonba mást mutatott. A Ring Of Honor pankrátorai rendszeres résztvevőivé váltak az AEW adásainak, ami önmagában nem probléma, azonban ez azt jelentette, hogy az ottani öveket is áthozták és nem igazán tudták jól menedzselni a vastag rostert. Örömteli, hogy Khan nem hagyott veszni rajongók számára igen nagy értékű szervezetet és tényleg tehetséges birkózókkal és nem utolsó sorban a ROH videóarchívummal gazdagodtak. Ugyanakkor nem igazán látszik, hogy a brand önmagában profitképes legyen, valamint számos logisztikai probléma is akad, amivel nem tudnak mit kezdeni.

 2022 első gálája a Revolution volt, melynek meccslistájának megtekintése után egy újabb problémával szembesülünk. Ez pedig a mérkőzések száma volt. Kilenc meccs szerepelt a kártyán, ebből három is húsz perc fölötti hosszúságú. A gálát a Szorító Club watchpartyján tekintettem meg Discordon, ahol a kiváló hangulat ellenére érezhető volt a fáradtság a gála végére. További gondot okozott, hogy a mérkőzések felépítése sem kedvezett annak, hogy a nézők az azt követő meccsre is frissek legyenek, és úgy összességében a gála felépítésének sem volt koncepciója. Ez egy indy szcénára jellemző jelenség, amit az AEW a kezdetek óta nem tudott maga mögött hagyni. A birkózók nem kapnak pontos utasításokat (vagy azokat figyelmen kívül hagyják) azt illetően, hogy milyen szerepük van a kártyán. Ebből kifolyólag pedig mindenki overré akarja tenni magát, így még a második pozícióban lévők is main eventet akarnak birkózni. Az említett indy környezetben ez nem akkora probléma (bár jó, ha ottt is rendesen van felépítve), hiszen ott egy jelentősen kisebb hardcore közönségnek készítik a műsort, a meccsek résztvevői pedig értelemszerűen ki akarnak törni, azt akarják, hogy felfigyeljenek rájuk. Ehhez pedig a mérkőzésben kell kitűnni, mivel az esetek többségében nincsenek heti adások, amivel komplex történetet lehetne felépíteni. Azonban, mintha Tony Khan nem venné észre, hogy egy mainstream szervezetet vezet, annak ellenére, hogy rendszeresen beszél a WWE-vel való rivalizálásról. Egy ekkora cég nagyobb közönségnek készít műsort és cél az, hogy minél több embert szólítson meg. Azért szerencsére a Revolution ppv-n több jó meccs és emlékezetes pillanat is akadt. Wardlow a cég egyik legtöbb potenciállal rendelkező birkózója, aki végre megkapta a labdát, hogy fusson vele és megnyerte a TNT öv kihívói jogáért szóló meccset. Dr. Britt Baker és Thunder Rosa megmutatták mennyit fejlődött az AEW női divíziója, Jon Moxley és Bryan Danielson összecsapásának végén pedig megjelent a legendás William Regal,és ezzel megalakult a Blackpool Combat Club. Az est azonban kétségkívül CM Punk és MJF visszavágójáról marad emlékezetes. Kettejük viszálya a tavalyiév legjobbja volt és mindketten azokban a dolgokban kiemelkedők, amiben sokaknak fejlődniük kellene. Punk a visszatérése óta elképesztően motivált volt az adásokon, aládolgozott a fiataloknak és minden meccsén okosan birkózott, hogy elmeséljen egy történetet és overré tegye ellenfelét. A közönségkedvenc babyface kiváló ellenpólusa MJF. A szervezet két legjobb promósáról beszélünk akik mindent megtettek, hogy folyamatosan magasabb szintre vigyék ezt a mérföldkőnek számító összecsapást. Ahogy CM Punk megérkezett az ROH szervezetben használt zenéjére és gear-jében, az év egyik legnagyobb pillanata volt. Punk úgy érkezett meg, ahogy arra a fiatal MJF felnézett, a folyamatosan magabiztos képet sugárzó, trash talk-oló heel szupersztár tekintetében pedig valami megváltozott. Kiváló történetmesélés, és a folytatást is belengették.

 Az év második gálája, a Double or Nothing már tizenkét mérkőzést hozott, a tempó és a felépítés pedig változatlan maradt. Szerencsére itt is akadt jó pár értékelhető momentum. Samoa Joe és Adam Cole egy jó meccset birkózott, Thunder Rosa és Serena Deeb összecsapása tovább növelte a női divízió jelentőségét. Emellett úgy tűnt, Wardlow megkapta a szükséges pusht, miután lényegében lesquasholta MJF-et, ezzel felszabadulva szerződése alól, megindult a babyface sztárrá válás útján. Továbbá ekkortájt egyértelművé vált, hogy Adam Page-ről le kell venni a világbajnoki övet, hiszen nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ellenfeléül tökéletes választás volt CM Punk, mivel továbbra is ő volt a leginkább over birkózó a rosteren, és az MJF elleni viszályban is emelni kellett a tétet, amihez mi más lenne jobb eszköz, mint az AEW World Championship. Összességében egy jó meccset hoztak össze, a Punk tekintetében látszó meghatottság pedig abszolút valós volt. Az összecsapást felépítő promok alkalmával azonban elhangzott egy mondat, ami elindította a lavinát. Adam Page arra utalt, hogy Punk ki akarta rúgatni korábbi barátját, Colt Cobanat. Ennek elhangzása nem volt előre tisztázva, Page valamiért úgy döntött, hogy a forgatókönyvet mellőzve ellövi ezt a beszólást. Ismét olyan ponthoz érkezünk, ahol meg kell kérdőjeleznünk Tony Khan hozzáértését. El tudjuk képzelni azt, hogy a WWE-ben valaki egy (alaptalan) pletykára alapozza a mondanivalóját egy promoban, anélkül, hogy erről mások, tudnának? Egyáltalán el tudjuk azt képzelni, hogy a backstage-ben ne legyenek tisztában azzal, hogy egy birkózó mit fog majd mondani? Félreértés ne essék, nem vagyok híve annak, hogy minden promo szóról-szóra meg legyen írva. Üdítő tud lenni az improvizáció és ha hagyjuk szabadabban beszélni a pankrátorokat. Ehhez azonban két dolog elengedhetetlen: az adott birkózó tudjon bánni a mikrofonnal és tudja mik a keretei annak, amit mondhat. Hangman alapvetően nem egy rossz promos, azonban nagyon távol áll attól is, hogy bookerként bármilyen instrukció nélkül a kezébe adjam a mikrofont. Nem tudni pontosan mi volt a motivációja, bár ekkor már nyilván jelen volt a CM Punk és az Elite közötti ellentét.

 A fordulópont

  Még áprilisban bejelentésre került, hogy az AEW és a New Japan Pro Wrestling új szintre emeli az együttműködést és megrendezik első közös gálájukat, a Forbidden Door-t. Eredetileg az újdonsült bajnok, CM Punk a New Japan legenda, Hiroshi Tanahashi ellen tette volna kockára világbajnoki címét. Sajnos azonban egy sérülés keresztbe húzta a számításokat, így a szervezetnek új ötlettel kellett előállnia. Tony Khan úgy döntött, hogy kiír egy tornát melynek döntései a Forbidden Door-on küzdenek meg az interim világbajnoki címért. A koncepció ismerős lehet, hiszen korábban már alkalmazták a TNT öv esetében. Az „ideiglenes bajnok” intézménye az MMA világából lett átemelve, azonban később bebizonyosodott, hogy a wrestling világában nem működik. Ennek oka egyik oka, hogy mivel az új bajnok övnyerésének pay off-ja alapvetően kisebb, hiszen nem magától az előző bajnoktól nyeri el a címet, így pedig még csak nem is azt az övet nyeri el, hiszen, mint a nevében is látható, csak átmeneti bajnok. Másrészről pedig a pankráció világában ez nem volt konzisztensen alkalmazva, a komoly sérülést elszenvedő bajnok esetében az volt a bevett gyakorlat, hogy leadja az övet és azért a címért írják ki az új meccset, majd visszatérve megkapja visszavágóját. Szerencsére úgy tűnik végleg felhagytak az interim övek használatával. Döntést kellett hozni azzal, hogy kezdjenek-e valamit Punk-kal amíg sérült. Khan válasza erre az volt, hogy nem, így semmilyen formában nem szerepelt az adásokon, MJF-et pedig egy kiváló promot követően szintén kiírták. Utólag nem tudjuk biztosan megmondani, hogy ez volt-e a legjobb megoldás, de dönthetttek volna úgy is, hogy kommentátorként alkalmazzák a sérülés idejére, vagy folyamatosan közölnek róla rövid videókat.

 A Forbidden Door card-ja elég impozáns látványt nyújt, több „álommeccset” is tartalmazott. Itt azonban érdemes elidőzni azon, hogy mit is értünk álommeccs alatt? Itt is az indy és a mainstream közötti különbségekhez kell nyúlni. Mivel a kis szervezetek jellemzően nem rendelkeznek heti adással, illetve a legtöbb birkózó folyamatosan úton van, az álommeccs itt jellemzően azt jelenti, hogy két nagy nevű birkózó találkozik egy látványos meccsben. Ez az indy szervezetek esetében üzleti szempontból teljesen érthető. Mint már arról szó volt, a termék szűkebb közönséghez szól, egy ilyen összecsapás pedig meg tud tölteni egy csarnokot. Egy mainstream szervezet esetében másképp kell kezelni a külsős birkózókat. Hiszen tényleg elvárható egy átlag nézőtől, hogy kövesse más szervezetek műsorát és képben legyen az adoot szervezeten kívüli legnagyobb sztárokkal? Egyáltalán, mint booker miért akarja valaki, hogy a néző más termékét is ugyanannyira kövesse és szeresse? Persze nyilvánvalóan nem gond, ha figyelnek a rajongókra és nem egy wrestling világtól teljesen elzárt entitásként tekintenek magukra, és nyilván az AEW nézőinek és birkózóinak központi magja is a New Japan-ből érkezett. Így önmagában abszolút nem ördögtől való gondolat egy cross-promotion gála, viszont komoly feladatokkal jár. Egyrészt nyilván mindkét cégnek érdeke, hogy az ő szervezete legalább ugyanolyan erősnek legyen mutatva, mint a másik, illetve el kell végezni azt a feladatot, hogy a másik promóció birkózóit bemutassuk a saját nézőinknek. Míg előbbi feladatot sikeresen megoldották, utóbbi érthetetlen módon nem lett elvégezve. A helyszíni közönség nyilván kirobbanóan reagál egy-egy debütálásra, de az átlag vagy teljesen új nézőtől mennyire elvárható, hogy tudja ki az a Kazuchika Okada, vagy Minoru Suzuki? Persze könnyen utána nézhet az ember, de ehhez legalább az érdeklődést felkelthetnék. Természetesen nem kell minden héten Amerikába repíteni a NJPW birkózókat, de rövid video package-ekben könnyedén el lehetett volna mesélni, miért is ekkora sztárok ezek az emberek.

 Maga a gála kifejezetten jóra sikeredett, ugyanakkor érezhető volt az is, hogy a következő évek gáláira is tartogatnak párosításokat. Bemutatásra került az új bajnoki cím, az AEW All-Atlantic Championship. Az öv koncepciója nem egészen tiszta, valami olyasmiről vans zó, hogy a világ minden táján élő rajongókat jelképezi és sok nemzetiség birkózója küzd érte, ez azonban nincs következetesen használva. Ekkor már érződött, hogy túlságosan sok öv van, ugyanakkor az All-Atlantic címet lehetne használni, mint egy promóciók közti bajnoki övet, ezzel indokolva sztori szerint a különböző együttműködéseket. A gálán az FTR csapata tovább menetelt és a ROH, valamint az AAA tag team bajnoki övei mellé az IWGP Tag Team Championship-et is megszerezték, ezzel dominálva a csapatbirkózás világát. Az ő esetük egészen különleges, hiszen annak ellenére váltak overré, hogy a book hosszú ideig nem kedvezett nekik. Az FTR az abszolút klasszikus wrestling stílus képviselőjeként sokáig kultúra idegennek tűnt az AEW-ben, és ez a meccsek stílusában nagyon kiütközött, azonban végre beállt mögéjük a közönség. Sajnos azonban, ahogy majd kitérek rá, a cég nem tett így, s ezzel óriási ziccert hagyott ki. Az este terítéken volt az IWGP World Heavyweight Championship is, mely talán a legjobb felépítést kapta. Nem történt meglepetés és Jay White megvédte az övet Kazuchika Okada, valamint Adam Cole és Adam Page ellen. A meccs vége kicsit furcsa volt, azonban még így is a gála legjobbjának nevezhető. Az interim világbajnoki címért zajló torna döntője nem okozott meglepetést, a függőségét nemrégiben leküzdő Jon Moxley a legjobb választásnak tűnt. Karrierjének legjobb formájában volt és látszott rajta a szenvedély.

 Az AEW nyári szezonját némileg beárnyékolta egy komoly sérülés hullám, ugyanakkor ennek ellenére sem sikerült kihozni a maximumot a helyzetből. Személy szerint itt kezdtem érezni, hogy mintha megváltozott volna a heti adások felépítése és a korábbi fejlődés és mainstream nyitás helyett ismét a szűk rajongói bázist célozták meg. Erre az egyik legjobb példa Jon Moxley regnálása. Közismert tény, közel áll hozzá a hardcore birkózás, ez azonban olyan méreteket öltött, hogy konkrétan minden egyes meccsén pengézett, mindegy mekkora volt a mérkőzés tétje. És ez nem csak az AEW-re vonatkozik, ugyanis rendszeresen megfordult indy szervezetekben, főképp az extrém brutalitásáról ismert GCW-ban, melynek főbajnoki címét szintén birtokolta. Mindamellett, hogy a Nick Gage és Effy elleni meccsei egészen vállalhatatlanok, azt is nehéz látni, hogy ebből mi haszna származik az AEW-nek. Mert a birkózó persze örül, ha máshol is felléphet, ahol kiélheti magát és onnan is pénzt kap, ettől pedig a morálja is javulhat, de komolyan megéri kockáztatni, hogy a világbajnok megsérüljön egy kis szervezet adásán? Amire azért volt esély, hiszen konkrétan ultraviolent stílusban birkózott. A másik csalódás a kihagyott lehetőségek és eresztések halmaza. A Blackpool Combat Blub ígéretesen indult, továbbá ki is egészült Claudio Castagnoli-val, majd később Wheeler Yuta is csatlakozott, azonban semmit sem kezdtek velük. Nem kaptak értelmes feudot és tulajdonképpen az sem volt tisztázva, hogy egyáltalán miért is vannak együtt a tagok. A hatalmas pusht kapó Wardlow pedig a TNT öv elnyerése ellenére egyszerűen elveszett. Kiválóan felépítették idáig, majd egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Továbbá a már fellendült női divízió is stagnálni kezdett, a bajnok Thunder Rosa alig szerepelt az adásokon.

 Az sem könnyítette meg az AEW helyzetét, hogy a WWE-ben nyáron következett be egy korszakváltás, ami nem csak az adások terén hozott radikális javulást, de az öltözői morálban is. Számos birkózó visszatért hozzájuk és az AEW már kevésbé bizonyult egy vonzó alternatívának. Tony Khan láthatóan frusztrált lett és nem volt felkészülve a helyzetre. Sérelmezte azt is, hogy a WWE a Worlds Collide gálát az All Out-tal egy napon rendezte. Tény, hogy sérülések nagy kihívást jelentettek, ugyanakkor még így is megoldható lett volna a helyzet kezelése. Khan kétségbeesése azonban meglátszott a bookingon és kapkodni kezdett. Ennek legékesebb bizonyítéka Kenny Omega visszatérése volt. Omega a világbajnoki cím elvesztése után kezdte meg hosszas rehabilitációját, ugyanis ahogy nyilatkozta, már évek óta komoly sérülésekkel birkózott (már az AEW indulásakor is), mert a japán strong style nagyon megviselte a testét és már sosem lesz 100%-os. Nyilvánvalóan jót tett volna még neki pár hónap pihenés, azonban bízva abban, hogy a trios meccstípus kevesebb terhelést ró rá, még a nyáron visszatért. Ugyanis újabb címek kerültek bejelentésre, mégpedig az AEW World Trios Championship. Felettébb érdekes döntés volt a címek bevezetése, ugyanis a háromfős csapatok küzdelmének leginkább Japánban és Mexikóban van hagyománya. Az új övekhez egy tornát is kiírtak, viszont ekkor már a nézettségi adatokon is látszott, hogy az amerikai piacon ez nem működik. És talán a korai visszatérések közé sorolható CM Punk is, aki a vártnál hamarabb tért vissza és mindenki meglepetésére egy Dynamite-on hívta ki Moxleyt. A meccs pedig meghökkentő volt, ugyanis egy squasht láthattunk, ahol Punk megsérült. Innen már nyilvánvaló volt, hogy a sztori Punk vívódásával majd felspanolásával és „meglepetésszerű” győzelmével folytatódik. Ennek megvalósítása az Ace Steel-féle szegmenssel tulajdonképpen jól sikerült, azonban itt is előjött az overbook problémája. Rendszeresen gondot okoz az, hogy egy feudot azzal próbálnak érdekessé tenni, hogy elhúzzák és megcsavarják, holott nem kéne. A másik oldalon vegyük csak példának Sami és a Bloodline sztoriját. Nem volt benne semmi korszakalkotó fordulat és a kimenetel is várható volt, mégis maradandót alkottak.

All Out, Punk Out

 Meglepődnék, ha lenne olyan néző, aki az adáson történtek miatt emlékezne a gálára. Ez azért is sajnálatos, mert a szervezet több pillanatot is előkészített, ami jobb lett volna, ha nem szorul háttérbe. Powerhouse Hobbs megkapta a pusht, amire régóta vártunk, Toni Storm interim női bajnok lett, CM Punk pedig másodjára nyerte el a világbajnoki címet, ami után MJF is megérkezett, ráadásul nem is akárhogyan. Több ponton utalt Punk ikonikus ROH promójára. Megkaptuk az első trios bajnokokat is, az Elite személyében, bár ez a kezdetektől nyilvánvaló volt mindenki számára. Említést kell tennünk Christian Cage és „Jungle Boy” Jack Perry „meccséről” is.  Kettejük feudja az év legjobbja lehetett volna, akár még a Punk-MJF viszályt is háttérbe szorítva. Miután a Jurassic Express elveszítette a tag team bajnoki címeket, bekövetkezett a régóta várható heel turn, mikor Christian elárulta korábbi mentoráltját, majd egy promoban megmutatta, hogy karaktere tulajdonképpen a karrierjének csúcsán van. Jungle Boy pedig, mint az AEW „négy pillérének” egyike és végre el kezdték építeni a szóló futását. Ehhez okosan kivártak néhány adást a támadást követően, majd először Luchasaurus-szal állították szembe. Korábbi tag team partnere impresszív, a ringben is jó, így elérkezett az ideje, hogy maga mögött hagyja a comedy gimmicket. Sajnos azonban a bookot itt is megkavarták, pedig egyszerű lett volna végigvinni. Ennél sajnálatosabb, hogy Christian sérülése miatt nem tudtak a tervezettek szerint haladni, és egészen mostanáig kellett várni arra, hogy folytatódjon a viszály.

 A gálát követő sajtótájékoztatóról és az azt követő incidensről nem szeretnék hosszasan írni, mindenki ismeri a történteket és mi is beszámoltunk róla. Punk kiakadt a három EVP-re, ezt szóvá tette a sajtótájékoztatón, az Elite megsértődött és balhé alakult ki az öltözőben. Az eset következményeiről viszont érdemes beszélni. Tony Khan a Dynamite-on bejelentette, hogy felfüggesztette az érintetteket és elvette tőlük a bajnoki címeket. Megindult az ügy kivizsgálása, és annak végéig mind a négyen távol voltak a heti adásoktól. A megjelenő hírek és cikkek nagy része azzal folytatódott, hogy vajon mi lesz CM Punk-kal? Ennyi lett volna az AEW-es karrierje? Punk egy sérülést is elszenvedett, ráadásul az elhangzottak alapján régóta jelen lévő feszültségről van szó, így úgy tűnt birkózói pályafutása ténylegesen véget ért és Khan kivásárolja a szerződéséből. A feltett kérdésekre a mai napig nem kaptunk választ, az azonban hamar világossá vált, hogy a három EVP-re nézve nem lesz következménye az esetre. Nem elég, hogy visszatértek az adásokra, de folyamatosan gúnyolódó utalásokat tettek CM Punkra. Kiderült az, hogy a vizsgálat lezárult bár eredményét nem közölték, de azt tudni, hogy az eset srán jelen lévő (Punk oldalán álló) Ace Steel feleségét meg sem hallgatták. Ezeket ízlelgessük kicsit. Alapvetően nem jó, ha a három alelnök a birkózók közül kerül ki és baráti viszonyt ápol a főnökkel, de ez még folyamatos részrehajlást szül, Tony pedig nem mer korlátozni semmit, amit csinálnak. Konkrétan van három ember a rosteren aki bármit megtehet, beleszólhatnak a bookba, elindíthatnak és meggátolhatnak push-okat. Az AEW öltözőjét belengő baráti hangulat illúziója hamar szertefoszlott. Sorra követék egymást a hírek, hogy több birkózó között is konfliktus van. Sammy Guevara először Andradé el Idoloval került összetűzésbe, majd Eddie Kingstonnal, mellnek kiváltó oka az ominózus Hangman-Punk esethez hasonlóan szintén egy előre nem egyeztetett promo volt. Pletykák voltak azt illetően is, hogy a Thunder Rosa és Jamie Hayter közötti viszony sem rózsás, bár ez még nem kapott hiteles megerősítést. A Young Bucks és az FTR valós viszálya bár nem tört élesen a felszínre, nagyon jól meglátszik azon, hogy a Bucks nem csinálta meg a nagy meccset Dax Harwoodék ellen, így az FTR bármennyire is forró volt, nem érhetett el az AEW csúcsára.

 Ez nem egyedülálló a szervezeteben. Rendszeresen visszatérő probléma, hogy egy birkózó push-t kap, és jól bookolják egy bizonyos pontig, majd hirtelen el lesz felejtve. Ilyen a korábban már említett Wardlow, vagy Daniel Garcia, Ricky Starks és Keith Lee. Az adásidő hiánya nem lehet kifogás, hiszen a Rampage-et látványosan nem tudják megtölteni tartalommal, illetve olyan meccseket kapunk, mint az Elite vs Death Triangle Best of 7 series. Tehát miután láttuk, hogy a meccstípus nem draw amerikai piacon, kaptunk belőle egy hét meccses szériát, melynek végén „mindenki meglepetésére” az Elite visszanyerte az öveket. Konkrét számadatunk van arról, hogy amikor ők következnek, nézők tömege kapcsol el az adásról, azonban ez mégsem ösztönzi a bookert arra, hogy hanyagolja ezeket a meccseket és a résztvevőket.

 Az All Out utáni korszakból három birkózót kell kiemelni, akik különböző módokon öltözői vezérekké váltak és meghatározták a szervezet életét: Jon Moxley, Bryan Danielson és Chris Jericho. Moxley harmadszorra is elnyerte a világbajnoki címet, az AEW élére állt. Méltó módon képviselte a céget és jegelte a külsős szerepléseket, valamint a hardcore-ból is visszavett. Abszolút a 2022-es év egyik legmeghatározóbb birkózója, az AEW számára pedig az egyik legértékesebb sztár. Danielson láthatóan élvezi, hogy a fiatalokkal együtt dolgozhat és a pure wrestling stílust képviselheti. Önmagában nagyon jó az, ha az újoncoknak akar segíteni, őket overré tenni, viszont ő egy mainstream szinten ismert sztár, amire legalább Tony Khan emlékezhetne. Ha top arcként használná és csak a nagyobb potenciállal rendelkező pankrátorokkal birkózna, sokkal meghatározóbb és értékesebb lenne a cég számára. A Jericho rajongóktól pedig bocsánatot kérek, de én egy kicsit sem bánnám, ha visszavonulva. A kezdetekben fontos szereplő volt az AEW-ben, segített beemelni a mainstreambe, azonban a folyamatos szereplése ma már több kárt hoz, mint hasznot. A stable-jei hamar unalmassá, vagy mi több, fárasztóvá válnak, továbbá rajta kívül egyik tag sem válik belőle overré. Együtt dolgozik fiatalokkal, azonban ennek sémája úgy néz ki, hogy először megverik, majd végül megnyeri a feudot, az ellenfele pedig el lesz felejtve. Jericho persze veteránként tapasztalt a booker befolyásolásában, Khan pdig enyhén szólva sem nehezíti meg a dolgát.

Tűzoltás és új irányok

 Úgy tűnt az adások javulását tekintve egy személyben reménykedhetünk: MJF-ben. Szerencsére azt az AEW is felismerte, így nem kellett sokáig várni, amíg megszerezte a világbajnoki címet. Ehhez William Regal elárulásán és Moxley legyőzésén keresztül vezetett az út. A feud nagyon jó színvonalat hozott, Regal és MJF párosa igazi varázslatot hozott a ringbe. Azonban az angol legenda beemelésének egyik oka az volt, hogy távozni szeretett volna, így ki kellett írni az adásból. Mikor leszerződött, közölte azt illető szándékát, hogy inkább a színfalak mögötti tevékenységére koncentrálna, ahogy az NXT-ben. Erre nem kapott lehetőséget, valamint többször elhangzott az is, hogy bár többször tartott ingyen edzéseket és tanácsadást, ezeken csak nagyon kevés birkózó vett részt. Azért remélem itt mindenki érzi, hogy mekkora gondok vannak. Ha William Regal felajánlja a segítségét INGYEN, és te nem vagy ott, akkor tényleg nem értem, hogy mit akarsz ebben a bizniszben.

 A Full Gear gálán felért a csúcsra az Acclaimed csapata is, akik organikusan váltak overré, valamint megkaptuk Saraya visszatérő meccsét, Jamie Hayter pedig elnyerte a női világbajnoki címet. Az eredményeken érezhető volt, hogy a szervezet próbál változtatni és új irányokat keresni, azonban jelentős változtatások nem történtek, több gond is megoldatlan maradt.

Merre tovább?

 A visszaesés után sokan azt vízionálták, hogy az AEW rövid életű projekt lesz és a konkurencia erősödésével hamarosan lehúzhatják a rolót. A rajongóknak szerencsére még nem kell emiatt aggódni, hiszen a nézettség viszonylag stagnál, a számokkal pedig elégedett a Warner. Továbbá rengeteg pénz áll rendelkezésre, így megengedhetnek nagyobb kiadásokat és hozhatnak olyan döntéseket, melyekből legfeljebb hosszútávon profitálnak. Persze azt sem lehet állítani, hogy nincs miért aggódni. A jelen lévő problémák sem most keletkeztek, már az induláshoz visszavezethetőek. A roster menedzselésében és az adások struktúrájában jelen lévő gyerekbetegségeket a mai napig nem sikerült maguk mögött hagyni, ráadásul a WWE is erősebb lett. A Triple H vezette kreatív már a hardcore nézőknek is élvezetes, arról nem beszélve, hogy régebbi rajongókat is sikerült visszacsábítani. Emellett a HR-politika javulása is azt eredményezte, hogy többek inkább visszamennének a piacvezetőhöz. Ezen azért nem kell csodálkozni, mivel olyan birkózók, mint Miro, nem is szerepelnek az adáson, vagy például Malakai Black bookingja is inkonzisztens.

 A változásoknak elsősorban Tony Khan mentalitásában kell megtörténnie. Fenntarthatatlanok azok a viszonyok, amiket teremtett, és ami tetézi a problémát az az, hogy látványos tagadásban él, nem kíván tudomást venni a kritikákról. A három EVP-hez kötődő újságíró, Dave Meltzer és portálja, a Wrestling Observer folyamatosan igyekszik az általa kedvelt személyek kedvében járni. Ez pdig nyilván jól esik Khan egojának, azonban nem veszi észre, hogy mekkora kárt okoz neki. A wrestling újságírás célja, hogy objektíven számoljon be a hírekről és pártatlan véleményezze a történéseket. Persze mindenkinek megvannak a maga preferenciái, ahogy egy filmkritika is számos szubjektív elemet tartalmaz, viszont itt már egy konkrét közeg igényeinek teljes kiszolgálásáról beszélünk. Hasonló a helyzet, mint egy adott politikai oldalhoz erősen kötődő hírportál esetében, melynek olvasói nem akarnak elgondolkodni az adott cikken, vitatni az abban foglaltakat, szimplám komfortos megerősítésre várnak. Az Observer 2022-es díjazottjai között szerepel Tony Khan, mint az év promótere és az év bookere. Ha ezzel a döntéssel van bárki, aki egyetért, az legyen szíves fejtse ki nekem kommentben, vagy bárhol, mert őszintén kíváncsi vagyok rá. Mert amit látunk az az, hogy a nézettség nem nő, a booking nem következetes, a legnagyobb draw pedig fél lábbal kint van a cégből.

 Mivel semmilyen területen nem preferálom, hogy egy komplex problémát egyetlen aspektusra kivetítve próbáljunk orvosolni, egyszerű megoldást keresve, így most sem próbálom meg rávágni a választ a bajok megoldására. Nyilván először Tonynak kell változnia, de emellé változtatni kell a cégben betöltött pozíciók helyzetén. Már a WWE-ben is gondokat okozott, hogy Vince McMahon irányítása mindenre kiterjedt egy nála tapasztalatlanabb vezetőnek pedig pláne nagy nehézséget okoz ez a mikromenedzsment. Célszerű lenne kettéválasztani a cégvezető és a booker pozíciót, az pedig még mindig nem látható, hogy tulajdonképpen mi jó származik abból, ha aktív birkózók vezetői szerepet is ellátnak. Érdemes egy pillantást vetni a rosterre is. Már kellően mély, sőt már egészen túltelített. Egyszerűen már nem jut mindenkire idő az adásokban és egyeseknek több időre lenne szüksége, míg másoknak kevesebbre. A már fentebb említett gála felépítésen is érdemes lenne változtatni, Triple H példáján látjuk, hogy kevesebb mérkőzéssel is tartalmasan meg lehet tölteni egy gálát. Könnyű lenne rávágni azt is, hogy CM Punk esetleges visszatérésével megoldódnának a problémák, viszont ahogy mondják, egy fecske nem csinál nyarat, és valószínűleg a konfliktus sem lenne teljesen lezárva. MJF esetében is hasonló a helyzet annyiban, hogy bár egy kiváló választás a főbajnok személyére, ha nincs aki egyáltalán meg tudná megközelíteni.

 Sajnos az előző évértékelőtől eltérően ezt a cikket nem tudom olyan bizakodóan zárni. Az AEW tett egy lépést hátra és egyelőre nem látom a szándékot a változásra. Persze még így is akad jó pár birkózó és sztori, ami miatt érdemes megnézni az adást. Legyen szó akár MJF regnálásáról, vagy a folytatódó Jungle Boy vs Christian Cage viszályról. Emellett kíváncsian várhatjuk, hogy visszatér-e CM Punk, valamint Kenny Omega szerződése lassan lejár, ugyanakkor Jay White és Kota Ibushi nem rég váltak szabadon igazolhatóvá. Így nem túlzás azt állítani, hogy 2023 meghatározó év lehet az AEW számára, így már csak ezért is érdemes lehet figyelemmel követni a történéseket.