5 OK, AMIÉRT AZ AEW NEM A WRESTLING JÖVŐJE

2019-es megalakulásakor az All Elite Wrestling (AEW) üstökösként robbant be az amerikai pankrációs piacra, és a kiégett, megcsömörlött, változásra vágyó rajongók szívébe. A szervezet létrejötte azonnal felkavarta az állóvizet, és felcsillant a lehetősége annak, hogy a 21. század folyamán először végre mainstream szinten is lehet mindenki számára elérhető alternatívája, jobb esetben pedig konkurenciája is a csaknem húsz éve egyeduralkodó World Wrestling Entertainment-nek (WWE).

Látszólag minden adott volt ehhez: egy tőkeerős tulajdonos (aki az Impact Wrestling mögött álló Carter-családdal, vagy az ROH-et birtokló Sinclair médiaóriással ellentétben hajlandó volt sok pénzt költeni a márkára); egy villámgyorsan tető alá hozott, értékes, főműsoridős tévészerződés egy neves országos kábelcsatornával; az Egyesült Államokban reálisan elérhető szabadügynök birkózók színe-java a mezőnyben, köztük egy olyan kvartettel (Cody Rhodes, Kenny Omega és a Young Bucks), akik alig pár hónappal korábban - az ROH támogatásával - az első nem WWE-s pankrációs esemény főszervezői voltak az USA-ban, ami a WCW megszűnése óta el tudott adni tízezer jegyet egy gálára (All In); kiváló koponyák a színfalak mögött; egy hatalmas adag jóindulat a közönség részéről, akik a nagyobb jó érdekében bőven hajlandóak voltak megbocsátani a kisebb-nagyobb problémákat és gyermekbetegségeket; valamint jókora csömör a piacvezető WWE-vel szemben, amely kiváló üzleti mutatói ellenére egyértelműen lejtmenetben volt a fogyasztók részéről érkező befektetések terén (nézettség, jegyeladások, termékértékesítés).

Azóta négy év telt el, és szögezzünk le valamit, mielőtt továbbmegyünk: az AEW még mindig egy startup és relatívan nézve komoly sikereket ért el. A médiapartnerük elégedett velük, bőséggel kapnak figyelmet és műsoridőt a portfólióban, és még a WB-Discovery összeolvadás sem járt negatív hatásokkal rájuk nézve, pedig sokan féltették tőle a szervezetet (emlékezve rá, hogyan járt a WCW a korabeli mergerek után). A szervezet immár teljesen reális munkaerőpiaci alternatívát jelent minden birkózónak, aki nem akarja a WWE-t választani. Jól teljesítettek PPV-eladások terén, és volt néhány rendkívüli dobásuk, mint pl. a londoni Wembley-stadion idei meghódítása. Jelentősebb törés nélkül átvészelték a koronavírus-járvány poklát, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 2021 végén és talán 2022 elején viszonylag egyhangúan állíthattuk, hogy övék volt a legszínvonalasabb termék az amerikai piacon. Úgy tűnt, hogy levetkőzik végre a gyermekbetegségeket és az idő nekik dolgozik.

Azonban a tendencia megfordult. Tavaly nyár óta a WWE átlagos nézettsége a Nielsen adatok szerint 5-10%-kal emelkedett egy olyan piacon, ahol általánosan markáns csökkenés a jellemző, az AEW átlagos nézettsége ellenben csökkent, még a kereskedelmileg fontos célcsoportban is, amire oly sokáig büszkék voltak, és amiben egy időben felvették a versenyt a WWE-vel. A jegyeladások terén az látható, hogy a WWE a mérhetetlenül drága jegyárak mellett is több rajongót mozgat meg az egyes helyszíneken (a WrestleTix adatai szerint akár 1-3 ezerrel is többet), mint a legutolsó látogatásaik során. Az AEW ezzel szemben az új, még kiaknázatlan piacokat leszámítva Amerika-szerte küszködik a jegyértékesítéssel, náluk több ezres nagyságrendben figyelhető meg csökkenő tendencia. Ezek immár nem véletlen, hibahatáron belüli, átmeneti trendek, magyarul kijelenthető, hogy a mézeshetek véget értek. Az AEW immáron nem számíthat az újdonság, a frissesség és a rajongói "protestszavazatok" nyújtotta lendületre.

De mi az oka annak, hogy a nagy reményekkel induló AEW egyre kevésbé tudja átlépni a saját árnyékát? Miért ragadtak bele a szerepükbe, miért nem képesek jobban megszólítani a tömegeket? Röviden és tömören kérdezve: miért vált mostanra nyilvánvalóvá, hogy rendszerszintű változások híján az All Elite Wrestling soha nem lesz a wrestling jövője? Mai véleménycikkemben ezt foglalom öt egyszerű pontba.

1. GYENGEKEZŰ, KORRUPT VEZETÉS, ANARCHIA, NEPOTIZMUS

"Fejétől bűzlik a hal" - tartja a mondás, így nekem is ezzel kell kezdenem a problémák felboncolását. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy az AEW-ban létező hierarchia és vezetői rendszer alkalmatlannak tűnik egy pankrációszervezet mindennapos kihívásainak kezelésére. Nem azért, mert Tony Khan-t rossz szándék vezérelné, és nem is azért, mert egy gonosz, elnyomó, kiszipolyozó gépezetet működtet. Hanem egyszerűen azért, mert Tony nem egy hatékony, érett vezető; ő egy gyermekkori rajongó, aki az álmait éli, egy milliomoscsemete, aki elment a cápákkal úszni, és azt hitte, hogy a pajtásuk lehet.

Én úgy gondolom, Tony teljesen komolyan gondolta azt, hogy létre fogja hozni minden idők legidillibb, legtámogatóbb, leginkább birkózópárti és rajongóbarát szervezetét, ahol mindenki kiteljesedhet, ahol mindenki megkapja a szabadságot arra, hogy a képességei legjavához mérten alkosson valamit, és ami soha nem lehet egy mérgező kígyófészek a színfalak mögött. Látványosan imádja a munkáját, imád a birkózókkal lenni, nála nem egy álarc, amikor meghatódva ölelgeti őket a kamera előtt. A mai napig hiszem, hogy Tony Khan a lelke mélyén őszintén jószándékú ember - és pont ez a probléma vele, mert egy másik mondás ugyebár azt állítja, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Tony egy olyan környezetre vágyik vezetőként, ahol mindenki szereti egymást, ahol nincsenek személyközi konfliktusok, nincsenek érdekellentétek, nem kell kínos kérdésekre felelni, erős kézzel beavatkozni, és viszályokon úrrá lenni. Miután tizenkét évet töltöttem egy pankrációszervezet öltözőjében, engedtessék meg nekem, hogy kijelentsem: ilyesmi ebben a szakmában hosszú távon NEM LÉTEZIK. Utópia. A birkózók a műfaj természeténél fogva sem képesek önszervező kommunaként funkcionálni.

Nem kétlem, hogy eleinte működött a dolog. Az AEW-ba kerülő pankrátorokat már az is boldogíthatta, hogy kaptak egy olyan lehetőséget, ami azelőtt álomszerűnek tűnt. Biztos állás, komoly színpad, jó fizetés, itt a nagy lehetőség, amiért a függetleneknél gürcöltünk, vagy amit a WWE-től ilyen-olyan okokból nem kaptunk volna meg. Mások számára, akik kiábrándultak a WWE-ből, ez egy új lehetőség volt, hogy tiszta lappal bizonyítsanak, vagy akár bemutassanak korábbi munkaadójuknak. A birkózókat, még ha másképpen is képzelték el a biznisz mibenlétét, összekötötte a küldetéstudat, hogy most együtt, közösen alkotnak valami újat, valami nagyot. Nézzétek, ahogy szárnyalunk!

Honnan tudom ezt? Pontosan ugyanezt éltem meg Magyarországon, amikor 2011-ben munkába álltam a Hungarian Championship Wrestling (HCW) szervezetben. Nehéz szavakba önteni azt a közösségi érzést, azt az összetartozást, amit az táplált, hogy mi, akik gyerekkorunk óta rajongtunk a pankrációért, egyszeriben ringbe léphettünk, és mind azért dolgoztunk, hogy a negyvenes évek óta először a kedvenc műfajunk, amit szerettünk, amiben hittünk, újra meghonosodjon kis hazánkban. Pedig már akkor sem ugyanúgy gondolkodtunk a szakmáról, volt egy jelentős választóvonal a mainstream és a független pankráció hívei között a stábban, de félretettük ezeket az ellentéteket a közös célért, és imígyen még az is működött egy darabig, hogy sokaknak beleszólása volt abba, mit is kéne csinálnunk és hogyan. Azonban a törésvonalak nem szűnnek meg létezni attól, hogy bizonyos dolgok átmenetileg felülírják őket, és szőnyeg alá söpörhetők. Amikor nagyobb lesz a tét, jönnek a buktatók, és nem egyértelmű, hogy merre tovább, a kedves, önzetlen, altruista birkózók óhatatlanul is elkezdenek százfelé húzni, a saját pecsenyéjüket sütögetni és otromba vagy sikamlós módon érvényesíteni az egyéni érdekeiket. Ilyenkor pedig borzasztóan nagy szükség van egy olyan vezetőre vagy vezetői stábra, ami képes úrrá lenni az öltözőn, és a legfontosabb érdek, a szervezet érdekeinek megfelelően terelgetni vagy irányítani őket.

Az AEW megalapításakor Tony Khan ügyvezető alelnöki (EVP) jogköröket adott az All In négy letéteményesének, és legnagyobb részben rájuk támaszkodott a szakmai döntések terén. Cody Rhodes és az Elite-ként ismert trió komoly beleszólást kaptak a mezőny és a stáb kialakításába, valamint az adások tartalmi részébe, tehát a bookingba is. A szervezet lényegében leigazolt bárkit, akit ők javasoltak, Cody történeteket írt, először az egész szervezet, majd később már csak saját maga számára, Omega gyakorlatilag kontroll nélkül bábáskodott a női divízió, a Young Bucks pedig a tag divízió felett. Hozzájuk csapódott nemhivatalos minőségben a veterán legenda, Chris Jericho, a szervezet első világbajnoka, aki kezdettől fogva komoly hatást gyakorolt Tony-ra (bár az EVP pozíciót visszautasította). Ez a lépés olyan komoly hibának bizonyult, hogy azt később még Tony-nak is muszáj volt belátnia.

Általános szabály a bizniszben, hogy ha el tudod kerülni, ne helyezz aktív birkózót hatalmi pozícióba, mert nagyon ritkán működik. Ez egy kisebb független szervezetnél talán kevésbé káros (és olykor nincs más választás), mert a birkózó-vezető a saját pénzét kockáztatja, ezért óvatosnak kell lennie, de komoly helyen, ahol a játékos-menedzsernek nincs anyagi felelőssége, súlyos problémák származnak belőle, ugyanis az előadói érdekeket, szemléletmódot és egót nehéz összeegyeztetni a vezetői gondolkodással. Előbbi csak azt nézi, hogy nekem mi a jó, utóbbinak viszont azt kell néznie, hogy a termék egészének mi a jó, akár a saját meggyőződésem kárára is. Ilyenkor egyéni szinten előfordulhat, hogy a birkózó-vezető visszaél a helyzettel, és saját magát állítja középpontba, és az is, hogy a látszat kedvéért túlkompenzál, amivel szintén kárt okoz. Az AEW-ban ennek egy sajátos hibridjét láthattuk: Cody erőltetett kikötéssel vágta el magát a főbajnoki övtől, a Bucks és Omega pedig indokolatlan vereségeket vállaltak be, és eldugták magukat a tag divízióban, viszont amíg saját magukat nem pusholták érdemben, a látásmódjukat annál merevebben ráerőltették a termék általuk kontrollált részére.

Ez a kettős hiba intézménye volt, ugyanis Cody WWE-s múltja, Omega Japánban elért sikerei és a Bucks gerilla-hírneve dacára ez volt az első alkalom, hogy országos mainstream platformon szerepeltek topjátékosként. Azáltal, hogy a kulcsfontosságú kezdeti időszakban elhárították maguktól ezt a szerepet, a saját előadói értéküket csökkentették, mert az átlagnéző, aki itt ismerkedhetett volna meg velük, nem azt a percepciót kapta róluk, hogy ők main event birkózók. Később nyilván azzá váltak, de addigra ez már csak a törzsközönséget érdekelte. Mindeközben pedig az adásokban nem túl kompromisszumkészen keveredett egymással a Cody által preferált modernizált NWA stílus, a Bucksék által behozott Pro Wrestling Guerilla stílus, illetve Omega furcsa Japán-fétise, és az egészet beleöntötték egy különös levesbe, ami az Attitude-éra káoszát és a posztmodern workrate-alapú pankrációt volt hivatott ötvözni. Az AEW műsorainak soha, egyetlen pillanatig sem volt átfogó identitása, amit reálisan feltűzhettek volna a marketing-zászló hegyére, és bár egy jól hangzó szöveg az, hogy náluk a pankrációrajongók valamennyi szegmense megtalálja, amit keres, valójában elég kontraproduktív, ha a műsor egyharmada érdekes, a kétharmada pedig annyira markánsan más, hogy néha fogyaszthatatlan. Tony mindezt végignézte, sőt, egy darabig bátorította is.

További problémát jelentett, hogy a szakmai vezetés részéről senkinek, sem az EVP birkózóknak, sem Tony-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan is kell pankrációt írni és rendezni egy országos tévéműsorban, de sem akkor, sem azóta nem engedtek olyan embereket a kreatív döntések közelébe, akiknek már lehetett volna erről némi halvány segédfogalmuk, és ez szintén vezetői hiba. Amikor Tony számára is világossá vált, hogy az addigi modell nem működik, újfent nem az volt a megoldása, hogy akkor mostantól más emberekre kéne hallgatni, hanem egyszemélyben magára vállalta az összes felelősséget, miközben ő sem volt több egy armchair bookernél (karosszékes meccsszervező, ahogy a fantáziáló rajongókat köznyelven nevezzük), és hirtelen heti 5-9 órányi kontentet kellett menedzselnie. Ugyanez a rutintalanság és hozzá nem értés merült fel a talent relations terén, amikor olyanok próbáltak meg menedzselni egy hatalmas létszámú, rendkívül vegyes összetételű mezőnyt, akik nem rendelkeztek semmilyen irodai, vezetői tapasztalattal.

Innen már egyenes út vezetett odáig, hogy sem a terméket (lásd lentebb), sem az öltözőt nem sikerült kézben tartani és menedzselni. Ebben az sem segít, hogy a nagy befolyással rendelkező birkózóknak köszönhetően óriási nepotizmus uralkodott el az AEW-nál. Rá lehet bökni egy csomó birkózóra, akik soha az életben nem lennének országos tévében az Elite nélkül, épp ezért a farzsebükben is vannak, ugyanígy megtalálhatjuk Jericho országos cimboráit, de még Cody-nak is megvolt a maga sleppje, ami a távozása óta eljelentéktelenedett. Persze, a kedves és aranyos Tony fizet nekik, de ezek az emberek nem hozzá vagy a szervezetéhez lojálisak, hanem azokhoz, akiknek a tanácsára odavitték őket. És ha valami nem az ő szájuk íze, vagy az ő érdekeik szerint alakul, ezek a birkózók számíthatnak a hátvédjükre, hogy az öltöző összezár mögöttük, és megpróbálja kivetni azokat, akik fenyegetést jelenthetnek rájuk és a befolyásukra nézve. Mit gondoltok, CM Punk miért ragaszkodik Ace Steelhez és a saját köréhez? Mert tudja, hogyan játsszák itt a játékot, és be akarja védeni a saját hátát.

Tony Khan az, aki máig nem érti, hogyan játsszák ezt a játékot. Persze, nincs egyedül, egy Dixie Carter sem értette soha. Tony az, aki csak játszani szeretne a csillogó játékaival, és nem érti, miért harapják meg. Ő az, aki tátott szájjal szaladt be a birkózók közé a tudjátokmilyen erdőbe. Soha egyetlen konfliktust nem volt képes érdemben elfojtani vagy feloldani. A Cody és az Elite közötti szakadást Rhodes távozása oldotta meg. Britt Baker és Thunder Rosa konfliktusa Rosa elhúzódó sérülése miatt került "nyugvópontra", Andrade és Sammy Guevara cirkusza El Idolo céltalan jegeléséhez vezetett, a CM Punk-Elite konfliktusra pedig jelenleg az tűnik a legéletképesebb ötletnek, hogy külön adásra és külön öltözőbe tesznek mindenkit, aki nem bírja a másik képét (legviccesebb brand split valaha). Érdemi mediáció, konfliktuskezelés, határozott vezetői állásfoglalás és intervenció sehol. Béküléssel, fegyverszünettel, a professzionalizmus előtérbe helyezésével záruló esetek sehol. Szőnyeg alá söprés, a szembenézéssel való halogatás és következmény-nélküliség az van. Csakhogy egy ilyen módon menedzselt birkóöltöző maga az anarchia. El tudjátok képzelni, hogy (minden egyéb hibájuk ellenére) Vince McMahon vagy Triple H alatt ilyen óvodai szintre fajulhat egy személyközi konfliktus, letudjuk annyival, hogy soha többé nem dolgozunk együtt, és különben az egész lezáratlan marad? Dehogy. Ha nem megy másképp, leteszik valaki mellett a voksukat, a másik mehet Isten hírével és kész. De mondok jobbat: az efféle konfliktusok nagy része el sem jut a legfelsőbb vezetés elé, mert azért van ott a talent relations és azért vannak ott a veterán agentek, hogy ezeket megoldják. Persze, ha semmi tekintélyed nincs az öltöző előtt, úgy valóban nehéz.

A birkózókat nem ok nélkül hívják "workereknek". A szakma egyik legszervesebb része a manipuláció képessége. Nézők ezreivel, nagyoknál millióival kell elhitetned, hogy mindjárt belehalsz a fájdalomba, holott kutyabajod. Ugyanígy elhiteted velük, hogy te vagy az alfahím és a zseni, miközben világ életedben egy introvertált kis nerd voltál. A birkózók lételeme, hogy másnak tettetik magukat, mint amilyenek valójában, és nem egy esetben ők maguk is elhiszik a szerepet, amit játszanak. "Workölni", szédíteni másokat olyan könnyű, mint levegőt venni, és ezt nem becsmérlésből mondom, egyszerű tény, szakmai ártalom, a hároméves kisgyerek is politikai gyorstalpalót vesz, ha beengeded egy homokozóba a többiek közé. Ahhoz vagyunk szokva, hogy mindig, mindenkit workölünk, a régi mondás pl. úgy tartja, hogy a rajongókat feleannyira sem, mint egymást. És a legtöbb birkózó azonnal megérzi a vérszagot, ha gyengeséget, naivitást szimatol. Ha valaki felkészületlenül, rutintalanul és végtelenül jóhiszeműen keveredik dörzsölt veterán birkózók közé (pl. Jericho), az illetőt felfalják reggelire, az ujjuk köré csavarják, úgy manipulálják őt agyon, hogy észre sem veszi. Tony Khan pont ez az ember. Nem ő irányítja az öltözőt, az öltöző irányítja őt. Méghozzá látványosan.

2. A KNOW-HOW IGNORÁLÁSA

Mit tehet az ember akkor, ha olyan kihívások állnak előtte, amikhez nincs elég tudása és tapasztalata, viszont mindenképpen meg kell ugrania a lécet? A válasz egyszerű: olyanokat hív segítségül, akik értenek hozzá, és aztán tanul tőlük. Az önfejlesztés is remek megoldás, de vannak dolgok, amiket nem tudsz a saját szakálladra megtanulni, vagy ha élesre fordul a helyzet, ráébredsz, hogy nem úgy működnek, mint ahogy a szobádban elképzelted.

Én azt gondolom, hogy egy jó, modern vezetőnek sem arra nincs szüksége, hogy vasököllel uralkodó, mindent személyesen mikromenedzselő és központosító diktátor legyen, sem arra, hogy általános szakmai lángészként működjön közre a munkában. A minőségi vezetők jó emberismerők, erősek a man management skilljeik, képesek rendszerben gondolkodni, folyamatokat felügyelni és fontossági sorrendet szűrni, megfelelően delegálják szét az egyes feladatköröket, és ők maguk legfeljebb csak abból vállalnak személyes oroszlánrészt, amihez valóban értenek. A régivágású és a modern vezetők közötti különbségekre Vince McMahon és Triple H hozzáállása is jó példa lehet, de a sportban is egyre nagyobb teret nyer ez a filozófia, sőt, olyan is van, ahol a két stílus kiválóan megfér egymás mellett (pl. a Forma 1-ben Christian Horner és Helmut Marko kettőse a Red Bullnál, vagy korábban Toto Wolff és Niki Lauda párosa a Mercedesnél). Nem muszáj tehát mindenhez érteni, és magunk alá gyűrni az egész gépezetet, feltétlenül szükséges viszont a képesség, hogy tudjunk fontos, határozott döntéseket hozni és megfelelően bánni a ránk bízott humánerőforrással. Az AEW esetében ez azt jelentené, hogy Tony Khan, a stábja és a birkózói odafigyeljenek azokra, akik okosabbak náluk, megfogadják, de minimum megfontolják a tanácsaikat, és felhasználják a releváns gyakorlati tudást és know-how-t a döntéshozatalkor.

Fentebb már említettem, hogy az AEW-ban a termék megalkotását és az öltöző menedzselését is olyanokra bízták, akiknek nem volt ebben tapasztalatuk, vagy ha akadt is, azt messze nem olyan magas szinten szerezték, mint amit egy ekkora szervezet igényelt. Márpedig a kisebb, független szervezetek világa és produkciós színvonala, valamint egy országos tévéadás kívánalmai és elvárásai között komoly szakadék tátong, és ugyanez a szakadék áll fent akkor, ha egy olyan öltözőből jössz, ahol jelképes összegért dolgozol pár tucat vagy pár száz embernek, és talán kapsz egy szelet pizzát, aztán átkerülsz onnan egy nagy arénába, a tévékamerák elé, hirtelen megélsz belőle és súlyos dollárok múlnak a mezőnyben betöltött szerepeden. Egy magasabb szintű produkcióhoz és egy profizmus terén szintet lépő öltözőhöz pedig profi szakemberek kellenek, akik képesek menedzselni ezeket. Az AEW becsületére legyen mondva, számos téren igyekeztek fejlődni, megszereztek például olyan produkciós szakembert, aki évekig dolgozott a WWE-nél Kevin Dunn lehetséges örököseként, nemrég szereztek egy olyan PR-ost, aki szintén negyed százados rutinnal bír a piacvezetőnél, és biztos vagyok benne, hogy az ilyen munkaerők nagyon sokat fognak segíteni hosszabb távon, viszont van egy terület, ahol a know-how megbecsülésének nyoma sincs, ez pedig sajnos pont maga a szakma.

A legrosszabb hír, hogy ennek reálisan nem kellett volna így lennie. Az AEW számos veteránnak ad vagy adott fizetést, több különböző szerepkörben, akik évtizedeket húztak le a biznisz legmagasabb szintjein, és kívülről fújják a profi birkózás nagykönyvét. Én most csak párat emelnék ki ezek közül, de a lista élén minden bizonnyal Jim Ross áll. Igen, ő jelenleg egy nevéből és múltbeli presztízséből megélő, unott, hányaveti kommentátor a szervezetben, aki képtelen lekövetni a beszédstílusával a modern tempóbirkózást. Csakhogy emellett ő egy olyan ember is, aki 1974 óta, tehát közel öt évtizede dolgozik a szakmában, és a világon mindent csinált már benne. A legtöbben nyilván kommentátorként ismerik őt, ahol elsősorban a pillanatteremtő érzékéről és az arra méltó birkózók fáradhatatlan overré tételéről vált ismertté, ugyanakkor évtizedeken át működött közre az irodában is, booking bizottság tagja volt, sikeresen vezette a talent relations osztályt a WWE-nél, és kívül-belül ismeri a wrestling pszichológiáját. A mai korszak szereplőinél sokkal nagyobb sztárokkal , egókkal dolgozott és találta meg a hangot, pontosan meg tudja különböztetni, hogy mi pénz és mi hülyeség. Ehhez elég hallgatni a nem is annyira burkolt, "teszek én rá" beszólásait a mikrofon mögött, vagy belehallgatni a kannabiszos dörmögéseibe a podcastjében. A saját szájából hallhattuk, hogy többször is felvetette az in-ring pszichológiával és a talentekkel kapcsolatos aggályait a vezetésnek, valamint a birkózóknak is, meghallgatták, de nem változott semmi. Ha nem is akart teljes időben dolgozni az irodában, a tanácsai akkor sem ezt érdemelnék. Ezek után nem kell csodálkozni azon, hogy nem tesz bele energiát.

Vagy említhetném William Regalt, aki szűk egy évig állt a szervezet alkalmazásában. Regal a kezdetektől fogva Triple H stábjának egyik kulcsfigurája volt az NXT-rendszerben, akinek a globális scouting és a tehetségfejlesztés a szakterülete. Az egész világon figyelte a szóba jöhető utánpótlást (konkrétan még a HCW vándormadaraival is képben volt), emellett az in-ring mechanika minden finomsága a kisujjában van (hozzá fordulj, ha gond van a lábmunkáddal), elsőrangú előadó, aki az összes örök érvényű trükköt ismeri, és olyanokat mentorált már pályafutása során, mint maga HHH, vagy éppen Bryan Danielson. Kétségkívül erős promós, de kétlem, hogy a BCC menedzseri posztján lett volna a leghasznosabb az AEW számára. Amennyiben hihetünk egyes forrásoknak, ő és Danielson rendszeresen bementek a ringbe a felvételek előtt, hogy okítsák a birkózókat. Kb. tízen figyelték is őket a száz plusz fős rosterről.

Mondhatnám még Arn Andersont, aki vérbeli in-ring mester volt a maga idejében, és évtizedekig dolgozott top szupersztárokkal a WWE-ben, hogy agentként segítsen összerakni a meccseiket. Mi a túrót csinál? A pisztolyát lóbálja leginkább. Most már ott van Jeff Jarrett, aki pankrátorfamíliában nőtt fel, van tapasztalata promóterként és bookerként, de ő jelenleg - 55 évesen - birkózik. Ott van Samoa Joe, aki már a modern birkózásból jön, bizonyított magas szinten kommentátorként, és Triple H őt is mindenáron az edzői-fejlesztői csapatában akarta tudni a birkózóagya miatt. Ő éppen - tetűlassan - ROH-ben birkózik. Chris Jericho, amikor volt felette kontroll, élő adásban tanította meg AJ Styles-nak, hogyan kell a WWE rendszerében dolgozni. Vannak még más nevek is, de szerintem ennyi elég: nem létezik, hogy ennyi embernek ne legyen elég sütnivalója ahhoz, hogy megtanítsák a fiatal pankrátorokat ésszerűen birkózni, az újhullámos vezetőket pedig értelmesen bookolni és emberanyagot kezelni. Miért nincs ez kiaknázva, vagy ha ki van, miért nincs látszata?

Az sem titok, hogy az AEW indulása előtt Tony Khan megkereste a biznisz egy másik atyamesterét, Jim Cornette-et, hogy megszerezze őt a projekt számára, de Corny, akinek egyébként sem fűlik a foga az utazgatáshoz, elhárította az ajánlatot, amikor meghallotta, hogy Tony milyen birkózókra számít, viszont állítólag ellátta a fiatal promótert tanácsokkal. Mellesleg a mai napig azt teszi, ingyen és bérmentve a podcastjében. Igen, Cornette régivágású és bizonyos területeken (pl. női pankráció vagy tévés melodráma-gyártás) bicskanyitogatóan maradi tud lenni a hozzáállása, de nagyon kevés embert hallottam a bizniszben, aki bármikor képes neked pontosan (és szellemesen) levezetni, hasraütve, impróban, hogy miért működik egy adott mérkőzés vagy angle, vagy épp miért nem, és ha nem, akkor mit kéne másképpen csinálni, hogy működjön.

Sokan szeretik ellenérvként felhozni azt, hogy a profi birkózás már túl sokat változott a veteránok ideje óta, ők nem tudnak lépést tartani vele, alkalmazkodni hozzá, nem értik és nem látják át, hogy mi kell igazából a modern birkóba. Számukra van egy nagyon rossz hírem. A pankráció lényegét és célját tekintve évtizedek óta SEMMIT sem változott. Máshogy birkóznak persze, gyorsabb és atlétikusabb lett az alapvető stílus, a promók és a történetmesélés eszköztára is változott, de az, hogy mit kell elérned vele, ugyanaz, mint mindig. Pont olyan dolog ez, mint hogy a foci is gyorsult, új taktikai elemek jelentek meg, új analitikai rendszereket használnak, és van videóbíró - de a játék célja most is az, hogy több gólt lőj, mint az ellenfél. A Forma 1-ben évről-évre változnak az autók és a szabályok, de most is az a cél, hogy elsőként érj célba iksz kör megtétele után. A színház, a zene, a filmművészet mind-mind új technikákkal, új módszerekkel dolgoznak, de a színészek és az énekesek most is azt akarják, hogy reakciót és érzéseket váltsanak ki a nézőikből, méghozzá elegendő mértékben ahhoz, hogy fizessenek értük. A pankráció, mint történetmesélésen alapuló műfaj, ugyanez. A "hogyan" változik, de a "mit" nem. A WWE ezt úgy oldja meg, hogy megfiatalította az in-ringért felelős produceri és tréneri gárdát, ám akik ott dolgoznak, nem a spanyolviaszt akarják újra feltalálni, hanem azt adaptálják a modern időkre, amit nem voltak restek elsajátítani a veteránoktól. (A főmeccseket pedig még mindig a 64 éves Michael Hayes segít összerakni, többnyire közmegelégedésre.)

Az AEW-ban ez a szakmai know-how teljesen elveszik az éterben, nemhogy a veteránokra nem hallgatnak, de még a médiumok sincsenek meg, akik "lefordítanák" az örök érvényű tanácsokat a fiatalok nyelvére, és számonkérnék rajtuk a tanultakat. Amikor Tony Khan-nak választania kellett, hogy kiket alkalmaz vezetőként, lótifutiként vagy súgóként, egy olyan EVP-csapatot választott, akik közül egyedül Cody dolgozott amerikai mainstream szinten, neki volt bármi fogalma arról, hogyan működik az országos tévé. Amikor a kreatívba kell segítség, olyanokhoz fordul, mint QT Marshall, aki biztos kiváló tréner, de neki sincs semmi köze sem a kreatívhoz, sem a mainstream wrestlinghez, vagy épp Will Washington, akit egyenesen a podcastek világából és a Fightfultól hozott be a stábjába, szintén hasonló szintű tapasztalat nélkül. A coachokról inkább nem szólok egy szót sem, mert amikor azt látom, hogy Brian Kendrick, Drew Gulak, Shane Helms, vagy a közel 70 éves Rip Rogers hetek leforgása alatt megoldják azt, hogy egy Logan Paul, egy Bad Bunny és egy Pat McAfee, akik az életben nem űzték hivatásszerűen ezt a szakmát, vállalható birkózók legyenek, és ne süljenek bele az alapdolgokba, az AEW-ban pedig sokaknak egy nyomorult worked punch is problémát jelent három és fél év országos tévé után, akkor ott nincs miről beszélni.

A know-how ignorálása abban is tetten érhető, hogy Tony Khan azonnal átmegy hisztis kisgyerekbe - nyilvánosan -, ha kritizálja valaki, akár őt, akár a termékét. A kritika egyenlő egy rosszindulatú támadással. Azok viszont, akik azt mondják, amit hallani akar, akik szerint az AEW a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, királyi helyet kapnak a "sajtótájékoztatókon". Sajnálom, Tony, de ha tudást és tapasztalatot keresel, nem Dave Meltzer a szakember, akire hallgatnod kell, és aki megmondja neked, hogy mit csinálsz jól vagy rosszul. Dave Meltzer egy kiváló wrestling-történész, műfajteremtő riporter, a kibicek nagy öregje, de soha életében nem szemlélte objektíven, racionálisan és mérhető piaci szempontok szerint a szakmát, a személyes ízlése mindig mindent felülírt, nem dolgozott benne, nem érezte a bőrén a biznisz realitását, és nem viselte a vállán az eredménykényszerrel járó felelősséget. Aki érzi, az általában megváltozik tőle. Ajánlom mindenki figyelmébe az elmúlt évtized egyik legjelentősebb smark-influenszereit, akik a What Culture Pro Wrestling szervezetben eltöltött idő után ma már merőben más hangot ütnek meg a bizniszről a Cultaholic videóiban és hasábjain. Én magam sem írnám most ezt a cikket, ha nem húzok le tizenkét évet a HCW-ben. Mert ez a biznisz nem olyan, ahogy a fotelből gondolod.

Ha egy szervezet vezetésében és birkózóiban nincs meg az igény a fejlődésre, a változásra, az örök érvényű tanácsok megszívlelésére, ha csak magukban bíznak, elhiszik, hogy mindent jobban tudnak, és ők a meg nem értett újkori zsenik, az a szervezet örökre meg fog rekedni egy adott szinten, és soha nem lesz képes átlépni a saját árnyékát. A nap végén megmarad nekik a "mi lett volna, ha". Hiheted magad olyan született innovátornak, mint Nikola Tesla, aki olyan gazdag lesz belőle, mint Elon Musk - de a nap végén ettől csak tuskóként leszel akkora, mint Musk - és szegény maradsz, mint Tesla.

3. BUBORÉK-BOOKING, NICHE-TERMÉK GYÁRTÁSA

Fentebb már írtam arról, hogy a pankráció, bár stílusát és eszköztárát tekintve megváltozott, az értelmét és célját tekintve ugyanaz, ami mindig is volt. Hogy mi ez a cél? Nagyon ijesztő és csúnya szó következik: ELADNI a legyártott terméket, a lehető legtöbb médiának, szponzornak és - természetesen - a lehető legszélesebb közönségnek, akik olyasmit kapnak általa, amiért hajlandóak FIZETNI. Hogyan érhetjük el ezt a legkönnyebben? Úgy, hogy hosszú távú befektetést generálunk a termékben. Hogyan generálhatunk hosszú távú befektetést? Úgy, mint minden történetmesélésén alapuló műfajban: sztárpotenciállal bíró, magával ragadó szereplőkkel, és jó történetekkel, amiket könnyű befogadni a célközönségünk szintjén. Egy átlagos néző ezek miatt ragad ott a pankráció előtt.

Az ember egy történetmesélő faj már az ősidők óta. Szinte még beszélni sem tudtunk, amikor már barlangrajzokat hagytunk hátra. A történeteink generációkat éltek túl szájhagyomány útján, az írás felfedezésével pedig évezredeket is. Egész álló életünkben történeteket mesélünk és hallgatunk. Ezekből tanulunk, ezekből okolunk, ezek révén ismerkedünk, ezekről beszélgetünk, történetek által űzzük el az unalmat, és idővel mi kezdünk el másokat tanítani velük. Az emberi kapcsolataink, az értékrendünk, a vallásunk, a társadalmunkat szabályozó összes hiedelmünk pontosan ennyi, és kész. TÖRTÉNETEKBŐL származik mind. És életünk történeteinek kilencvenkilenc százaléka egy dologról szól: jóról és rosszról. Ne mondjátok nekem, hogy ez nem elegendő egy olyan műfajhoz, mint a pankráció. Vagy ahogy kedves ex-HCW-s kollégám, László Árpád mondta nekem, miután évekig dolgozott veteránokkal az Egyesült Államokban: "Nem kell újra feltalálni a kereket. VAN kerék."

A wrestling - legalábbis a nyugati és az ottani kultúrát fogyasztó világban - a tömegek szórakoztatására kitalált népszínház, annak a középkori értelmében, amikor vándortársulatok jártak faluról-falura, és napjainkban halhatatlan klasszikusnak tartott szerzők, mint Shakespeare írtak legendássá váló műveket, pusztán azzal a céllal, hogy túléljék az adott hetet a plebs előtt a színházban. Nem a sznob értelmiség ünneplős, csendben ücsörgős, végén tapsolós, majd a színészeket fennkölt modorban méltató mókája, amitől értelmiségi létemre is hülyét kapok, hanem nettó történetmesélés, ami a promókat leszámítva univerzális nyelven történik, és sokszor le van öntve giccsel, popcornnal, műanyag cukormázzal, vagy valami mosléknak tűnő anyaggal. Néha meg iszonyú mély. De a lényeg, hogy érzelmeket akar kiváltani, méghozzá azonnal, valós időben, és ezeknek a hangos kifejezése az előadás nélkülözhetetlen része lesz, ami nélkül az egész nem több, mint egy béna és esetlen cirkuszi bemutató. Ez ellen lehet éppen ágálni, ha nem tetszik, csak nem különösebben érdemes, pláne ha sikeres akarsz lenni benne. Nem igazán vitte sokra senki, aki megpróbálta.

Bár ez a biznisz sava-borsa, természetesen vannak szervezetek, amelyek más utat választanak, és ettől eltérő produktumra építenek. (Azokat az országokat, ahol a helyi kultúrális sajátosságok miatt más a pankráció alapfelfogása, most nem sorolom ide.) Ez legtöbbször azért történik, mert az adott szervezetek és promóterek anyagi háttere nem teszi lehetővé, hogy érdemben versenyre keljenek a műfaj hagyományos legjobbjaival, éppen ezért alternatív igényű közönségre hajtanak, és általuk próbálnak meg kihasítani maguknak egy vékony szeletet a piacból. Ezeket hívhatjuk niche-szervezeteknek, amelyek szándékosan rétegigényeket elégítenek ki. Ilyen lehet a hardcore vagy ultra-erőszakos pankráció (régen ECW, később CZW, napjainkban GCW), vagy a komikus wrestling (pl. Chikara), vagy pedig a pure wrestling (klasszikus ROH). Némelyik szervezet ezek közül képes elérni a kultstátuszt, ha megfelelőek hozzá a körülmények.

A 21. század vezető niche-elképzelése a pankrációról az ún. workrate-alapú birkózás. Ez nem teljesen azonos az eredeti pure wrestlinggel, amihez az ROH kezdetben elég szigorú feltételrendszert állított, inkább egy gyűjtőfogalom, ami sokféle stílust magába foglalhat, és a lényege csupán annyi, hogy a profi birkózásban a szigorúan vett in-ring teljesítmény a legfőbb érték, és az jelenti a legfőbb vonzerőt, tehát draw-t a közönség számára. Amolyan antitézise a klasszikus, karakter- és történetközpontú pankrációnak, amelyben maga a szereplő és az utazása az attrakció, a mérkőzés pedig csak a történet elmesélésének, beteljesülésének eszköze - a workrate-alapú birkózásban a meccs maga az attrakció. Ebben a felfogásban viszonylag kis szerepet kap a realizmus, a hitetlenkedés felfüggesztése, illetve a mérkőzéshez vezető út fontossága, inkább az atlétikai teljesítményt és a fizikai erőfeszítést díjazza. A látvány, a tempó és az innováció többet nyom a latban, mint a karaktermunka, a közönségmunka és a meccs logikája. Egy olyan sajátos gondolkodást képvisel, miszerint a mai szakavatott közönség már pontosan tudja, hogy a pankráció megrendezett, így alapvetően nem dolgunk hihetővé tenni a meccseket, nem muszáj küzdősportot szimulálnunk, a pankrátor és a közönsége is felfoghatja úgy, hogy egy nettó művészeti performanszot hajt végre/néz, aminek nem kell realisztikusabbnak tűnnie egy videójátéknál, és a birkózók munkáját elismerő "this is awesome" vagy "fight forever" reakció pedig értékesebb annál, mintha simán csak éljeneznék a babyface-t és fújolnák a heelt.

Az AEW-ban sokféle birkózó szerepel, de jelentős részükre komoly hatással volt a workrate-filozófia, és ők maguk is ezt gyakorolják. Az interneten aktív influenszerek közül a fentebb már említett Dave Meltzer és a nevéhez fűződő Wrestling Observer csapata a workrate leghangosabb bajnoka, tulajdonképpen már évtizedek óta (látványosan nem szeretett például öt csillagot adni még a legeslegjobb WWE-s mérkőzésekre sem, míg a más in-ring megközelítéssel bíró szervezetekre sokkal inkább szórta azokat). Az internetes wrestlingközösségben (IWC) aktív smart rajongók között is kialakult egy jelentős réteg, akiknél ez lett a műfaj alfája és ómegája. Ebben a szcénában számos újságíró és rajongó hajlandó lett volna rátenni házat, kocsit, asszonyt arra, hogy csak megfelelő platform, anyagiak és szándék kérdése az egész, ha a workrate-birkó egyszer az életben kap egy angyali jótevőt, pénzt, paripát, fegyvert, és mindenki felismeri az ötcsillagos álommeccsek nagyszerűségét, vagy az "unalmas" face-heel (jó kontra rossz)felállás idejétmúltságát, akkor ez a stílus le fogja taszítani a trónról a kommersz WWE-t.

Jelen állás szerint fogalmazom meg a választ, de úgy érzem, nem vállalok vele túl nagy kockázatot, ha a jövőre nézve is érvényesnek látom: ezek az emberek hatalmasat tévedtek, holott Meltzer például annyira feltette erre a szakmai renoméját, hogy most már visszatáncolni sem mer a közönsége előtt, pedig lehetetlen, hogy ennyi év tapasztalattal a háta mögött ne lássa az eredményeket feketén-fehéren. Az AEW rövid időszakokat leszámítva (2021 végén, CM Punk és Bryan Danielson debütálása után érezni lehetett egy átmeneti eltolódást a mainstream stílus irányába, ám ez később visszafordult) workrate-alapú pankrációt bookol, pontosan úgy, ahogy a keményvonalas rajongók ízlését a leginkább kiszolgálja vele. Mindent megtesznek és bevállalnak, amiről azt gondolják, hogy ez a réteg látni akarja. Az eredmény önmagáért beszél: az AEW növekedése az Egyesült Államokban megállt, és a szervezet mutatói idővel csökkenésnek indultak.

Tony Khan szervezete egy buborékban él, és meg sem próbál imponálni, nem csupán a hétköznapi tévénézőknek, de még egy átlagos, nem keményvonalas wrestlingrajongónak sem. Nem tud vagy nem hajlandó olyan eszköztárral élni, amitől az AEW önmagát és önmaga jelenét tenné népszerűbbé és befogadhatóvá válna egy olyan embernek, aki nem akar ezzel kelni és ezzel feküdni. Amikor történeteket akarnak mesélni, előbb-utóbb szinte mindig belekeveredik valami, ami a színfalak mögött történt, vagy éppen egy másik szervezetben, vagy egy átkozott youtube-műsorban, nem ritkán évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt. Mégis hogyan releváns ez az itt és a most számára? Van egy országos tévéadásod főműsoridőben. Miért nem ott meséled el, valós időben azt, ami fontos, és amitől a közönségednek befektetése lehet? Miért várod el, pláne startupként a lehetséges nézőidtől, hogy magától legyen tisztában Japánnal, Mexikóval, a függetlenekkel vagy a Being The Elite műsoron, netán a Darkon történtekkel, ahelyett, hogy szépen megmutatnád nekik a lényeget, nem kockáztatva azt, hogy semmit sem értenek az egészből, és inkább elkapcsolnak? Ha behozol egy új birkózót a fentebb említett helyekről egy "álommeccsre", miért kell úgy tenni, mintha mindenkinek ismernie kéne az illetőt, vagy ha nem ismeri és ennélfogva fikarcnyit sem törődik vele, miért kell várni tőle, hogy elaléljon a random illető "ötcsillagos" mérkőzésétől? Ha már nem építed, nem járatod be, mert csak vendégszerepel, akkor olyan nagy kérés gyártani róla egy háromperces összevágott bemutatkozó klipet, hogy ne Excalibur hadarja el egy teljesen alkalmatlan időpontban, hogy ő amúgy ki - JR epés megjegyzéseivel fűszerezve? Nem jogos és nem reális elvárás az, hogy a közönség nézzen utána annak, hogy kiről és miről szól a te tévéműsorod. Ha rászánom azt a két órát, hogy megnézzem, neadjisten még fizetek is érte, akkor én várom el tőled azt, hogy magyarázz el mindent ebben az időben, amit fontos lenne tudnom. Nézőként nem arra szerződtem, hogy még ezen kívül is órákig szörföljek a neten, csak azért, hogy képben legyek a drágalátos wrestling-műsoroddal. Inkább egyszerűen kikapcsolom.

Nincs önmérséklet semmilyen téren, túl kell tolni mindent, legyen az a belterjes célközönségnek szánt insider történetmesélés, a vér, a káromkodás, a látványmozdulatok, a nagy bejelentések, vagy a mérkőzések futásideje. Az AEW a PPV-k számát leszámítva abban hisz, hogy "a több az jobb". Én ezt olyasmivel kontráznám meg, amit nem én mondok, hanem kivétel nélkül az összes top birkózó és vezető, aki magas szinten elért valamit a bizniszben: "a kevesebb több - less is more". Nem, nem arra van szükség, hogy MJF minden héten elmondja, hogy jövőre dobbantani fog a WWE-be, mert ez a keményvonalas AEW-hívőkön kívül senkiben nem kelt valódi ellenszenvet, legfeljebb azt a látszatot kelti, hogy milyen gáz ez a szervezet, ha még a bajnok is máshová akar menni. Nem, arra sincs szükség, hogy Jon Moxley minden áldott meccsében vérezni kezdjen, mert a vér, ami alapvetően a dráma eszköze - bár szerintem amúgy is mérsékelten vagy elhanyagolhatóan szükséges eszköz csupán a pankrációhoz - egy olcsó mémmé silányul, ha a legjelentéktelenebb meccsen is előveszed, és pont akkor nem fog dobni rajtad semmit, amikor egyébként érne valamit. Nem, arra sincs szükség, hogy színpadiasan fákkoljunk meccs közben, vagy Eddie Kingston káromkodjon, mint egy kocsis, ez kb. 2001 óta nem vicces, mióta a South Park százhatvankétszer használta egy epizódban a "sz*r" szót, és ha nem súlyozásra használod a profanitást, hanem kötőszónak, csak azt mutatod, hogy szándékosan primitív, unszofisztikált a terméked és hasonszőrű embereknek marketeled. Nem, arra sincs szükség, hogy minden meccseden tizenöt csavart szaltót ugorj vagy rajzszögekbe ess, mert először az a reakció rá, hogy "húbammeg, odanézz már", talán még tizedszerre is, de egy idő után nem, mert természetesnek veszik tőled, csak egy átlagos nap az irodában, és a kockázat, amit vállalsz, a testi épséged feláldozása többé nem hoz neked semmi hasznot. Nem, arra sincs szükség, hogy Tony Khan egy hétig reklámozza a következő nagy bejelentését, ha leigazolt valakit Mucsaröcsöge-alsóról, mert ez is egy mém lett, és már senki nem kapcsol oda, ha valami tényleg fontosat akar mondani. Nem, egy meccs nem attól értékes, hogy másfélszer, kétszer, háromszor hosszabb a kelleténél, egy PPV nem attól rangos, hogy van rajta négy darab 20 percnél hosszabb és három darab 15 percnél hosszabb összecsapás, nem, nem az a lényeg, hogy gyakorold a művészetedet és beletegyél még harminc plusz mozdulatot, mert csak, hanem hogy elmeséld, amiről a meccsed szól, aztán menj haza, még azelőtt, hogy rádunnak. Egy ilyen tömény cardot csak az bír viszonylag egyenletesen koncentrálva, egyben végignézni, akinek alapból ez a zsánere, az átlagos néző kiég, ha nem kap levegőt közben. Itt szeretném megjegyezni, hogy a modern profi birkózás legnézettebb tévéadásai többnyire alig tartalmaztak birkót, és az sem épp a workrate magasiskolája volt.

Lehet, hogy az olvasóim egy része, és talán egykori kollégáim némelyike is pokolra kíván ezért a gondolatért, de ezzel élek és halok meg, amíg nem látok hosszú távú, empirikus bizonyítékot az ellenkezőjére: a workrate-alapú birkózás SOHA, SOHA, SOHA nem lesz draw. Ez a műfaj alapvető félreértése. Fizikai képtelenség olyasmit csinálni a ringben, ami hosszú távon ellensúlyozná a karizmát, a kisugárzást, a történetek és a dráma erejét, valamint a karakter személyisége és a közönség között létrejövő érzelmi kötődést. Ha ez így lenne, többen járnának légtornászokat nézni, mint moziba, és a küzdősportok sem próbálnának egyéniségeket bemutatni, rivalizálásokat értékesíteni és műbalhékat generálni, simán csak kiküldenének mindenkit a ringbe, ketrecbe, tatamira, aztán üsd-vágd. De azokat sem nézi senki, ha nincs egy karizmatikus, úttörő vagy botrányhős sztár, akinek a nevével eladják az egészet. 2014 magasságában a HCW akkori francia birkózója, Yan Colby mondott nekem valamit, ami nagyon mélyen megmaradt bennem: "Az overség definíciója az, hogy nem a mozdulataid vagy a tetteid érdeklik a közönséget, hanem te magad. VELED törődnek." Szerintem ez a mondat fején találja a szöget. Ha valaki csak és kizárólag attól népszerű, hogy ötezer mozdulatot csinál, vérzik, káromkodik vagy szemétbe esik, az abban a pillanatban érdektelenné válik, amikor nem csinálja többet. De ha valakinek a személyisége válik overré, ha a közönség ráharap az utazására, akkor a megfelelő helyen és időben percekig le fogják sikítani neked a mennyezetet, akkor is, ha éppen nem csinálsz SEMMIT, csak állsz egy helyben. A WWE-ben nem egy ilyet láttunk az elmúlt évben. Ebben van a valódi üzlet.

Ha szervezeted elérte a lehetőségei határait, ha reálisan nem tudsz tovább nyújtózkodni, mert a takaród eddig ér és kész, akkor a keményvonalas rajongók támogatása jelentheti a különbséget élet és halál között. De egy olyan termék, egy olyan cég, egy olyan franchise számára, amiben megvan a növekedési potenciál, a létező legostobább marketing-stratégia kizárólag azoknak a kedvére tenni, akik akkora fanatikusok, hogy bottal sem lehetne elkergetni őket a termék közeléből, legfeljebb sokat fognak panaszkodni rá az interneten. A keményvonalas rajongó nem ugyanazt keresi a termékben, mint egy átlagember, és időnként olyan szempontok alapján ítél, ami Szomszéd Jóskának eszébe sem jut. Ha az ő igényeikre szabod a termékedet, az végül taszítóvá válik a tágabb közönséged számára, mert a hagyományos vonzerejét veszíted el. Egy magára valamit is adó, növekedni vágyó szervezet nem a hardcore fanok nyelvét beszéli és nem az ő kegyeiket keresi, hanem koncokat dobál nekik, hogy fontosnak érezzék magukat, nem Dave Meltzer elemzéseiért él-hal, meg nem a Cagematch-felhasználók adáspontozásával büszkélkedik, hanem igenis megpróbálja minél szélesebb körben eladni magát.

Az AEW esetében az a legbosszantóbb számomra, hogy ők úgy bookolnak buborékban és úgy gyártanak niche-terméket, hogy a fent említett szervezetekkel ellentétben ők ezt nem a lehetőségek vagy a háttér hiánya miatt teszik. Ez nem kényszer és nem túlélési stratégia. Ők egyszerűen meggyőződésből, tévedésből ezt az utat választották. Szándékosan bekorlátozzák magukat, és nem megkülönböztetik a terméküket, hanem gátat vetnek a lehetséges növekedésnek. Húsz év elteltével most először lenne adott minden feltétel ahhoz, hogy végre valaki kilépjen a rétegszervezetek hosszú sorából, és még ha a WWE státusza üzletileg érinthetetlennek is tűnik, legalább minőségben és populáris mivoltukban megfuttassák őket a pénzükért. Ehelyett csillió dollárból gyártanak nekünk egy megdicsőült PWG-t az országos tévébe, a kosárlabda-arénákba. Én megértem, hogy van, akinek ez elég, és nem vágyik másra, de ha ez volt a cél, olyat olcsóbban is tudnék mutatni, az AEW pedig örökre beskatulyázza magát a saját gyufásdobozába.

4. TEHETSÉGFEJLESZTÉS HIÁNYA

Az AEW hajnalán okkal lehetett számítani rá, hogy egyes birkózók munkája, pontossága, előadásmódja hagyni fog némi kívánnivalót maga után, és 2019-2020 magasságában ezzel még simán együtt lehetett élni. Az lett volna csoda, ha nem így történik, a szakavatott nézők számára egyértelmű volt, hogy ez a realitás, a többiek részére pedig tökéletes átmeneti megoldást kínált volna a Paul Heyman-filozófia, miszerint "erősítsük fel a pozitívumokat és rejtsük el a negatívumokat". De miről is van szó?

Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy kamerának dolgozni más, mint pusztán az élő közönségnek. Nehezebb, nagyobb odafigyelést kíván. Egy kifejezetten képernyőre szánt termékben szerepelni, aminek az audiovizuális terjesztése fontosabb az élő közönségnél, még egy fokkal nehezebb, ha pedig egy országos tévécsatorna mércéjének kell megfelelni, az annál is nehezebb. Lehet akármilyen profi a stáb, az operatőrök és a rendező, ha az előadók nem állnak rá készen, a végtermék nem fog jól kinézni a tévében. Ez szintén olyan dolog, amit volt szerencsém a gyakorlatban is átélni, először akkor, amikor a HCW-t műsorra tűzte a Viasat 6, másodszor pedig a magyar gálák és az Underground heti show online terjesztésekor, a CMR csapatával dolgozva. Láttam, hogy mekkora kihívást jelentett a roster számára az átállás, és milyen komoly előnybe kerülhetett az a birkózó, aki hamarabb érzett rá a kameramunka ízére.

Amikor a Dynamite végre debütált a TNT csatornán, az AEW mezőnye többségében olyan birkózókból állt, akik életükben nem dolgoztak még rendszeresen (vagy sehogy) egy amerikai országos tévé szintjén. Két kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hányan voltak, akik igen. Ezt egyszerűen meg kellett tanulni, ami időbe telik. A WWE rendszerében ez úgy működött, hogy AJ Styles kivételével még a legtapasztaltabb indy-veteránokat is az NXT-ben indították útnak, ahol ugyanúgy helyezték el a fontosabb kamerákat a Full Sail-ben, ahogy a fő rosteren használták őket, így mire felkerültek, már pontosan tudták, hogy mikor hová kell dolgozni. Az AEW esetében ez értelemszerűen nem volt opció, és az ebből fakadó hibák teljesen érthető és méltányolható gyermekbetegségnek számítottak. Sokkal fontosabbak voltak a hosszabb távú tendenciák: jelesül sikerül-e az idő múlásával eltüntetni a kezdeti hiányosságokat, érdemben fejleszteni a birkózókat, valamint képesek-e véglegesen sztárrá tenni azt, aki náluk fut be, és minimum szinten tartani azokat, akik már sztárként érkeznek?

Ezen a téren 2023 tavaszán szintén siralmasnak látom a helyzetet. A válaszom a vizsgált kérdésekre ugyanis nem, nem, nem és nem. Négy alkalommal is nem. Esetleg módosíthatom az egyiket "talán"-ra. Az emögött álló okokat már nem olyan könnyű megfejteni, mert az iránymutatás megtagadása, a téves prioritások és hozzá nem értés szentháromsága túlontúl banálisnak tűnik. Mégis az a helyzet, hogy nincs jobb ötletem.

Az AEW top birkózói között bőséggel vannak olyanok, akik legnagyobb részben self-trained, tehát önképzett előadók. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem dolgoztak trénerrel, de a tudásuk nagy részét autodidakta módon szedték össze. Kenny Omega és a Young Bucks is ilyenek, továbbá ott van Hangman Page, aki interjúban jelentette ki, hogy szerinte nem kell hallgatnia a veteránok tanácsaira. Az első pontban szót ejtettünk már arról, hogy sokan vannak a mezőnyben, akik az Elite támogatói, követői, és nem tudhatom, hogy ezekre az emberekre is átragadt-e az a kultúra, miszerint önerőből kell fejlődni, és nem engedjük külső tanácsok által coacholni magunkat, még akkor sem, ha azok hozzáértő emberektől származnak. Az önfejlesztés egy remek dolog, mindenki számára ajánlott, de ahogy fentebb is írtam, megvannak a korlátai. És a vérprofi Dynamite-hoz bizony rengeteget kellett volna gyakorolni és tanulni.

Ezt is a saját példám és első kézből szerzett tapasztalataim által próbálom meg szemléltetni. Én magam self-trained kommentátor, szpíker, előadó és kreatív konzultáns vagyok, egyiket sem tanultam soha, senkitől, csak és kizárólag élesben, a képzeletbeli lövészárokban. Értékes munkaerő, a szervezet hangja lettem, de a televíziónak például így nem kellettem. A HCW-ben kezdetben minden kollégám self-trained birkózó volt, vagy self-trained tréner tanította, ez a komplett első generációra igaz. Interneten át beszerezhető oktatóanyagokból készítették fel magukat és egymást. El tudtunk vele indulni, és nagyon szép emlék, de higgyétek el, borzasztóan rosszak voltunk. Azok a birkózók, akik az iskolára specializálódtak, nem állhattak meg ennyinél, ezért jártak külföldre képezni magukat, és ezért hoztak Magyarországra is szemináriumot tartani olyan neveket a szakmából, mint Sami Zayn, Joe E. Legend (Edge egykori edzőtársa és tag team partnere), Malakai Black, Johnny Moss (jelenleg a WWE Performance Center edzője) vagy Gunther. Hosszú évek munkája volt, amíg a rosterfejlesztésen túlmenően is beindult az a fajta képzés a HCW Dojóban, amiről állítom, hogy az egyik legjobb a kontinentális Európában. Tanulásra való hajlandóság nélkül nem lehet egyről a kettőre jutni.

A hozzá nem értés abban érhető tetten, ha valaki eljut addig, hogy overré váljon, akár véletlenül, akár tudatos munka eredményeként, és ott megáll a tudomány, akár a birkózó, akár a booker részéről. Nincs meg a follow-up, a szintlépős történet lekövetése, a birkózó megreked, vegetál, netán a csúcsidőszaka után úgy lép vissza, hogy nem tudja megtartani a percepcióját vagy a státuszát. Overré válni nem könnyű, de sztárrá lenni még nehezebb meló.

Téves prioritásokról akkor beszélhetünk, ha a birkózó nem arra gyúr, és a booker nem arra használja őt, amire leginkább kellene. Ha az alapdolgok nem mennek, és nem tudsz beadni egy tisztességes workölt ütést, akkor nem további cukaharákat tanulsz. Ha félsz a mikrofontól, akkor nem elsunnyogsz, hogy majd jobban birkózol, hanem addig beszélsz a tükör előtt, amíg be nem rekedsz, és azokhoz fordulsz, akik értenek hozzá. Ha úgy nézel ki, mint egy telekakált zokni, akkor nem legyintesz rá, hogy majd lyukat beszélsz a hasukba, és úgysem veszik észre, hanem bevonszolod a hátsódat az edzőterembe. Ha pedig neadjisten jól is nézel ki, birkózni és beszélni is tudsz, sőt, még sztár is vagy mellé, akkor nem pazarolod magad értelmetlen marhaságokra, amik lehúznak téged.

A fenti szempontokat figyelembe véve érdemes lehet górcső alá venni az AEW mezőnyét. Nem akarok egyesével végigmenni mindenkin, de lehet találni nagyon fontos példákat. Nézzünk először olyanokat, akik a viszonylag új arcok közül befutottak:
- Britt Baker: 2021-ben legit szupersztárrá emelkedett, közel egy évig egyeduralkodó női bajnok volt. Jelenleg több mint fél éve másodhegedűst játszik Jamie Hayter mögött, aki egyébként jó, de sztárpotenciálban sehol nincs Britthez képet.
- Hangman Page: bár a hosszú távú történetében voltak bukkanók (Dark Order), eljutott odáig, hogy a "cowboy shit" a legoverebb dolog volt a szervezetben. Aztán a bajnoki uralkodása kudarc volt. A saját eszközeire hagyatkozva, nálánál jelentősen jobb ellenfél híján a pszichológiája még mindig hiányos, csakúgy, mint négy éve.
- Jade Cargill: megjelenés és aura alapján az egyik legkiválóbb női prospektus az AEW-ban. Gyakorlatilag csináltak neki egy külön bajnoki övet és kapott hozzá egy győzelmi sorozatot, ezeket úgy védte meg, mint 25 éve Goldberg, és nagyjából annyit is fejlődött ezalatt a képességei terén, mint Bill a WCW-ban... Aztán egy impromptu meccsen veszíti el a streaket.
- MJF: megasztár potenciál, a biznisz egyik legjobb beszélőkéje, végtelen türelem, kulcsviszályok a szervezet legnagyobb sztárjaival szemben - és jelenleg nála is egy unalomba, meg önismétlésbe fulladó bajnoki regnálás.
- Orange Cassidy: az AEW legindokolatlanabb virális jelensége a srác, de csak egy bolond vitatná el a népszerűségét. Jelenleg a totális disszonancia állapotában van nemzetközi bajnokként, mert a karaktere semmivel sem lett komolyan vehetőbb (oké, ne vegyük el tőle, ami működik), de ehhez mérten úgy birkózik, mintha Warrior zabigyereke lenne.
- Wardlow: kiváló sztorival, lassú építéssel emelték ki őt MJF mellől, és immár egy éve annak, hogy egy őrjöngő közönség előtt elpusztította a későbbi bajnokot, hónapokig sztárhoz illő reakciót kapott. Jelenleg midcard bajnok, amit egy év alatt kétszer veszített el ok nélkül, és swantont ugrál létrameccseken.

A Four Pillars többi tagjáról (Darby, Jungle Boy, Sammy) szintén annyit mondhatok el, hogy egyiket sem sikerült megtanítani ésszerűen birkózni, csak ha az ellenfelük rákényszeríti őket. Kiemelném még Hookot, aki másfél éve debütált, mint egy virális mém. Most is az, csak már nem virális. Az olyanokról, mint Ricky Starks vagy Powerhouse Hobbs, képtelenség megítélni, hogy fejlődtek-e érdemben, mert nem raknak felelősséget a vállukra.

Nézzük azokat, akik átlagos, középkategóriás vagy NXT-s birkózóként érkeztek a WWE-ből. Be tudták bizonyítani, hogy Titan Towersben becsülték őket alá? Nagyobb sztárok lettek, vagy jobbak, mint odaát?
- 2.0 (adásban vannak, de nem jobbak), Adam Cole (ugyanazt csinálja, most is rosszul néz ki, de fentebb van a cardon, szóval talán igen), Andrade (nem, és balhézott is), Ari Daivari (nem, és mit keres itt?), Athena (nem), Big Bill (nem), Buddy Matthews (nem), Claudio Castagnoli (nem, midcard birkózó egy top istállóban), FTR (igen, de ez nem az AEW bookingon múlott), Jake Hager (mintha ott se lenne), Keith Lee (midcard pokol), Kyle O'Reilly (nem, amúgy sérült), Malakai Black (nem), Miro (volt egy jó időszaka, de amúgy semmi), Pac (lásd az előzőt), Parker Boudreaux (minek az, aki NXT-ben is megbukott?), Roderick Strong (nem), Ruby Soho (nem), Saraya (örülök neki, de nem), Shawn Spears (nem, és mit keres itt?) Swerve Strickland (oké, a Hit Row-nál ez jobb), Toni Storm (bajnok, szóval fogjuk rá, hogy igen), Tony Nese (miért van itt?)

Nem egy sikerlista, ugye? Lássuk azokat, akik top sztárként érkeztek a WWE-ből, Japánból vagy szabadügynökként:
- Bryan Danielson: két WrestleMania főmeccs után Bryan sztárerejére lett volna nagyobb szükség. Ehelyett birkózó lett.
- Chris Jericho: kezdetben újradefiniálta önmagát, és méltó első bajnok volt. Azóta évről-évre önmaga egyre nagyobb karikatúrájává válik.
- CM Punk: a legnagyobb egyéni draw, akit az AEW valaha megszerzett. A balhé után kérdés, mennyi maradt a renoméjából.
- Jay White: New Japan main eventerből azonnali midcard pokol.
- Jon Moxley: fontos időszakokban, fontos szerepet töltött be bajnokként, és sokkal fajsúlyosabb része a szervezetnek, mint a WWE-nél. Azt sajnálom, hogy kreatív karaktermunka helyett inkább vágási malacként trash-t birkózik.
- Kenny Omega: ha valakinek a fülébe jutott a Cleaner híre Japánból, valószínűleg nem ezt az Omegát várta Amerikába, még ha sérülések is akadályozták.
- Young Bucks: hírhedten érkeztek, azok is maradtak, anti-mainstream birkózók minden téren.

Találni még a rosteren kreatív promósokat, akik nem fejlődnek, vagy nem lesznek letisztultabbak, vállalhatóbbak in-ring szempontból; spotgépeket, akik sosem tanulnak pszichológiát; és ügyesen birkózó karizma vákuumokat, akiknek semmi keresnivalójuk országos tévében. Meg több tucatra való embert, akivel csak többen vannak.

Zárásként annyit írnék le ehhez a ponthoz, hogy ha egy szervezetnek komoly céljai vannak, akkor nem engedheti meg, hogy a roster nagy része stagnáljon, hullámhegyek után visszaessen, vagy akármilyen okból veszítsen a meglévő sztárerejéből, mert ezek mind gátolják az AEW előmenetelét. A "saját nevelésű", ergo indy hátterű birkózók terén sikerült ugyan biztató dolgokat elérni, viszont nem tudták megfelelően lekövetni ezeket, mások esetében pedig talán a leglátványosabb hiányosságok javításáig vagy leplezéséig jutottak el, a szintlépés küszöbére már korántsem. A WWE-ből átigazolt jelentős számú birkózó közül elenyésző mennyiség tudott értelmesebb karriert csinálni magának az AEW-nál, és bár nagyon jó számukra, hogy van alternatív munkahely, valamint abban sem kételkedem, hogy többen közülük jobban érzik magukat itt, azért ez intő példa lehet arra, hogy a szomszéd fűje nem mindig zöldebb, csak mert valahol üvegplafon alatt érezzük magunkat. A sztárként érkező vagy szervezetalapító tagok helyzete is kellemetlen: vagy nem a legeladhatóbb oldalukat hozzák, vagy pedig egyenesen belebuktak üzletileg a mainstreambe (lásd lentebb). Én úgy gondolom, hogy ennél sokkal látványosabb eredményeket lehetett, és talán kellett is volna elérni, határozottabb vezetéssel, kompetensebb coachokkal és nagyobb hatásköröket kapó agentekkel. Ismét csak két példát hoznék fel: a Performance Centerben pár hét vagy hónap leforgása alatt ki tudták nevelni az indy-vadhajtásokat még azokból is, akik évtizedekig ott dolgoztak, és a kijelölt szakemberek ugyanennyi idő alatt megtanítottak értelmesen birkózni pár celebet is. Az AEW-nak immár hosszú évei lettek volna ugyanerre. Az nem jó válasz a fejlődés hiányára, hogy mi nem akarjuk korlátozni a művészetüket.

Egy apró adalék a végére: a másik irányban alig volt mozgás, így nem tudunk tendenciákat vizsgálni, de azt azért megemlíthetjük, hogy az AEW egyik alapító tagja, a magát a szervezet főmeccseiből kizáró, a törzsközönségnél besülő, a face és a heel szerep között furán egyensúlyozó Cody Rhodes három PPV-t, köztük WrestleManiát main eventelt a WWE-be való visszatérése óta, Royal Rumble meccset nyert, jelenleg a piacvezető szervezet legmagasabban jegyzett babyface szereplője és nagyobb sztár, mint valaha. Mindezt úgy, hogy fél évig lábadozott a sérüléséből. Ezt halkan itthagyom.

5. NINCS "BEST FOR BUSINESS" MENTALITÁS

Azt hiszem, hogy aki az Authority-sztori idejében már nézett pankrációt, egy életre a fejébe véste Triple H akkori állandó szlogenjét, miszerint "mindig azt tesszük, ami a legjobb az üzletnek". Bár ez a maga idejében heel demagógia volt, valójában fontos jótanács, mert a pankráció: üzlet. Művészet is, persze, az előadó vagy a kreatív részéről, ha a szakma finomságait nézzük, de elsősorban üzlet. Ezt lehet szomorúnak vagy örvendetesnek is tekinteni, de végső soron csupán egy tény, a legjobb, legizgalmasabb kreatív ötletnek is az lesz a végső mércéje, hogy mennyit ér üzletileg. Eladod vele a jegyeket, vagy nem? Bekapcsolják miatta a tévét, vagy nem?

Tony Khan és az egész szervezet sokkal jobban járna vele, ha az AEW agytrösztje gyakrabban hallgatna az eszére és a hard datára. A hard data tényszerű, mérhető, függetlenül is ellenőrizhető információk összessége, ilyenek például a számok és az üzleti mutatók. Ehhez egyébként Tony-nak a világon minden eszköze megvan, hiszen ő maga is analitikai háttérrel bír, és meglepne, ha nem dolgozna alatta egy ilyen csapat. Elismerem - és humán beállítottságú emberként megkönnyebbüléssel tölt el - hogy a pankrációban a soft data szerepe is fontos, és a mai napig megkerülhetetlen. A soft data szubjektívebb, megérzés-alapúbb, nem feltétlenül tudományos módszerekkel gyűjtött információhalmaz, amit gyakran használnak a hard data megerősítésére vagy értelmezésére. A pankráción belül ilyen az, amikor a közönségreakció vagy a birkózók képességeibe vetett hitünk, esetleg kételyeink alapján döntünk. A soft data veszélye az, hogy megtévesztő lehet, és az AEW esetében gyakran gondolom úgy, hogy tévútra csalják önmagukat.

Ahogy a bevezetőben írtam, az AEW-nak vannak kiváló húzásai és biztató üzleti sikerei. Ilyen volt pl. az, hogy startup cégként képesek voltak azonnal összehozni egy működőképes disztribúciós modellt a televíziós és PPV-szerződésekkel, amiben persze a Khan-család kapcsolatrendszere és vagyona is komoly szerepet játszott. Siker az is, hogy a televíziós partner a belső átalakulások és a szervezet eredeti támogatóinak távozása után is komolyan számol velük, miközben ezen a téren az AEW kezére játszik, hogy a médiaóriások kétségbeesetten keresik a piacképes kontentet, és a pankráció ezeken belül olcsó és viszonylag stabil. Siker az is, hogy a legambiciózusabb húzásaik még sosem robbantak a képükbe, a Wembley-stadionban ott volt a kockázat, de minden valószínűség szerint 60-80 ezer fő közötti nézőszámmal az év egyik legnagyobb gáláját tarthatják meg Londonban. Siker, hogy main event szintű birkózókat sikerült elcsábítani a WWE-től, és - a kezdeti béna SMS-ben írt próbálkozások után - sikerült érdemben tárgyalni, és megszerezni CM Punkot, akit minden kellemetlen tulajdonsága ellenére muszáj kiemelnem, mert a cég legkomolyabb üzleti eredményei pont az ő nevéhez fűződnek, és ez magának Tony Khan-nak a szájából hangzott el egy AEW sajtótájékoztatón.

Azonban minden egyes jó üzleti döntésre jut valami, ami látszólag nehezen magyarázható. Az egyik dolog, ami racionálisan érthetetlen, az Tony Khan állandó vágya arra, hogy a jófiú szerepében tetszelegjen, mint a kedves főnök, aki a birkózók barátja, aki mindenkinek lehetőséget ad, de senkit sem rúg ki, aki az egész ipar barátja, a bajbajutottak megmentője. Nyilván van, aki simán PR-szempontokból művel ilyen dolgokat, de részemről ez már túl sok. Vegyünk át pár dolgot ezzel kapcsolatban. Az egyik a roster irdatlan mérete. A Wikipedia oldaluk szerint az AEW-nak jelenleg kb. 160(!) szerződött birkózója van, férfiakat és nőket is beleértve, mindezt úgy, hogy a júniusban induló új műsor, a Collision még el sem kezdődött, tehát lényegében a Dynamite-ra és a Rampage-re volt ennyi (az ROH és a most megszűnő youtube adások közül egyik sem ér annyit, hogy bárkit amiatt tartsanak meg). Összehasonlításképpen a WWE-ben kevesebb mint 130 szerződött birkózó van jelenleg a fő rosteren (NXT-t nem számítva, bár az is országos tévében megy), viszont ezekre jelenleg két órával több műsoridő jut, mint az AEW-ra és a Collisionnel is csak egálban lesz az állás. A hetekben már végigmentem egyszer az AEW rosteren, és arra jutottam, hogy a jelenlegi értéküket, valamint a lehetséges jövőbeni potenciáljukat figyelembe véve mintegy 80(!) birkózót lehetne szemrebbenés nélkül elbocsátani már ebben a szent pillanatban, anélkül, hogy a szervezet kicsit is megérezné a hiányukat. Jelenleg mindegyiküket fölöslegesen fizetik, a többségüket évek óta.

Persze, tudjuk, Tony Khan nem rúg ki senkit. Azért ez nem teljesen igaz, az AEW eddigi fennállása során tíz birkózónak bontotta fel a szerződését, mindegyik esetben mentális okok, backstage balhék, szexuális zaklatás vádja vagy covid-protokollok miatt, és további tizenkét birkózóval nem hosszabbított szerződést, köztük olyan csúcstermékekkel, mint Joey Janela, Marko Stunt vagy Big Swole. Sosem örülök neki, ha többre hivatott vagy önhibájukon kívül létszámfelettivé vált birkózók elveszítik a munkájukat, de a pankráció nem szocializmus, és nem tudom, mennyivel járul hozzá az egészséges öltözői légkörhöz az, hogy a szervezet ekkora ballasztot cipel magán, akikről ráadásul most meg lehet mondani, hogy soha nem lesznek még stabil low-carderek sem. Ez nem a "legjobb az üzletnek".

Megemlíthetném az ROH felvásárlását is, aminek szintén nem volt semmi értelme azon túl, hogy Tony hőst akart játszani. Esetleg annyi, hogy amolyan farmszervezetnek használja, de nem ez történik, helyette simán lélegeztetőgépen tartja, identitás nélkül, a saját birkózóival. Tévészerződést értelemszerűen nem talált neki - miért is talált volna, amikor egy halott márka az egész? - de cserébe veszi rá a fáradságot, hogy műsorokat bookoljon és gyártson ROH név alatt az Honor Club on-demand szolgáltatására, ami legutolsó információim szerint 16 ezer előfizetővel rendelkezik, ennyi tehát a plafon, ami legálisan tudja követni a szervezetet a paywall mögött. Időt és energiát öl bele, birkózókat tart fent rá, noha ennek az égvilágon semmi látható haszna nincs az AEW-ra nézve. Mindezt úgy, hogy Tony-nak egyébként egy kb. 85 millió otthonban elérhető kábelcsatornán van (nemsokára dupla) főműsorideje. Ahol habozás nélkül beteszi főmérkőzésbe a tetszhalott szervezet bajnoki öveit, mert miért ne? Sosem voltam ROH-rajongó, de szerintem ennél a kegyes halál is méltóbb sors lett volna a 21. század egyik úttörő jelentőségű indy szervezete számára. Ez a jelenlegi helyzet sem a "legjobb az üzletnek".

Az AEW indy-vel való viszonya szintén egy csoda érdekes sztori. A New Japannel való együttműködés, bár nem használ abból a szempontból, hogy a keményvonalas rajongókon kívül ez sem szólít meg senkit (nem keményvonalas rajongó eleve nem néz Észak-Amerikában NJPW-t), abból a szempontból nem is árt, hogy ők már csak kulturális okokból sem fogják lejáratni a hozzájuk kerülő AEW birkózókat. Ugyanez nem mondható el az olyan alkalmakról, amikor merő altruizmusból elengedték Jon Moxley-t bajnokként a Game Changer Wrestlingbe hentelni, olyanokkal szemben, mint az AEW egyik legkínosabb meccséért felelős, bármilyen rangos szervezetben vállalhatatlan Nick Gage, vagy a meccsük közben önkielégítést mímelő Effy. Nem, az sem a "legjobb az üzletnek", hogy az AEW a nevét és a top birkózói arcát adja az ilyenekhez, bár a Collision és az alkalmankénti house show-k megjelenésével vélhetően kevesebb ilyen alkalom lesz.

Halkan jegyzem meg, hogy a biznisz jótevőjeként Tony masszívan kitolt a független amerikai promóterekkel azzal, hogy a Dark és a Dark: Elevation adások fennállása alatt boldog-boldogtalant bookolt az indy birkózók közül, jelentősen felsrófolva ezzel a tarifájukat, amit a covid alatt amúgy is veszélyeztetett helyzetbe kerülő cégvezetők egyre nehezebben, vagy sehogy sem tudtak kigazdálkodni. Persze, ez az AEW bizniszét nem befolyásolja negatívan, és papíron a birkózóknak sem rossz, de ha rövidebb-hosszabb távon munkahelyeket buknak azzal, hogy Tony olyan embereket hívott meg vendégszerepelni, akikkel nem akart és nem is tudott volna mit kezdeni a saját szervezetében, az valóban igazi "jótevői" cselekedet... Alighanem nem kevesen sóhajtottak fel megkönnyebbülten, amikor az új WB-Discovery szerződés értelmében elkaszálták a youtube műsorokat. Mindezt egyébként úgy csinálták, hogy ez nem hozott hasznot az AEW-nak, de igazából még érdekükben sem állt.

A "best for business" mentalitás egyik fontos eleme a professzionalizmusra való törekvés. Ez rengeteg mindenre vonatkozik: a szervezetet képviselő emberek publikus magaviseletére, a sajtóval folytatott viszonyra, a közösségi média megfelelő kezelésére, az AEW érdekeinek előtérbe helyezésére az egyének érdekeivel szemben (és ennek elfogadtatására), a marketingre,a PR-ra, a szervezet arculatának a kialakítására. A gyakorlatban: nem csak ott reklámozod magad, ahol kizárólag azt a réteget éred el, akik amúgy is néznek téged. Amatőr. Ha a sajtó egyéb része is kíváncsi rád, és teret ad neked, akkor nem durcizol be, és nem veszíted el a fejed, ha húzósabb kérdésekre kell válaszolni. Amatőr. Ha felelős vezetőnek akarsz tűnni, akkor nem küldesz hisztériás gyerekekre hajazó Twitter-hantákat az éterbe késő éjszaka. Amatőr. Ha épeszű birkózó vagy, nem posztolsz színfalak mögötti drámákról a közösségi médiába olyan dolgokat, amitől a szervezeted egy inkompetens, kaotikus disznóólnak néz ki. Amatőr. Ehelyett pl. szakembert alkalmazol, hogy megtanítsa a sufnipodcastekhez és a "száz ember előtt birkózom, vegyetek már észre" Twitter-stuntokhoz szokott embereknek, hogyan kell profin nyilatkozni és posztolni (ez az új PR-ossal állítólag elkezdődött és a szemináriumba veterán birkózókat is bevontak, mint Danielson vagy Castagnoli). Nem engeded a cég egyik prominens birkózóját kínosan makogni arról, hogy miért tölt éveket a fejlesztési pokolban a nagy dirrel-dúrral beharangozott videójáték, akkor sem, ha már voltál olyan marha, hogy őt nevezted ki a projekt élére, mert történetesen szeret videójátékozni. Amatőr. Nem engedsz ki normakontroll nélkül egy olyan pólót a piacra, amin Britt Baker konkrétan úgy néz ki, mintha családon belüli erőszak áldozata lenne. Amatőr. Ha ismeretlen vendégbirkózót hívsz, nem az a prioritásod, hogy az ő érdekeit védd egy versenyszerűbb meccs kedvéért, hanem a saját embered érdekét kell nézned, mert ő hozhat neked jövő héten is hasznot. Az ellenkezője amatőr. Nem mondhatsz minden ökörségre igent a birkózóidnak, csak mert ők azt gondolják, hogy jó lesz úgy, vagy egy HCW-s klasszikust idézve: "ebből nem lehet baj". Nem láttam még birkózót, akinek a saját döntései alapján nem lenne rá hajlama, hogy teljesen indokolatlan dolgokat próbáljon meg vagy vállaljon be öt másodpercnyi pop kedvéért. Ha a birkózók elvesznek a részletkérdésekben, vagy nem látják a fától az erdőt, a te feladatod visszafogni és megregulázni őket, valamint helyettük is védeni a testi épségüket, mert a szervezetnek egészségesen van szüksége mindenkire és nem tolószékben. A kiszámított kockázat egy dolog, de az önpusztítás és a meccsen belül betöltött szerep túlgondolása egyaránt amatőr. Nem engeded a birkózóidnak és a stábodnak, hogy szelektív, a szervezetednek ártó információkat osszanak meg a baráti riporterekkel. Amatőr. Ha vannak üzleti szempontból értékes birkózóid, akikre szükséged van, mások viszont elkezdik őket fúrni, és nem is csak anonim módon Meltzer hírlevelében (lásd a CM Punk-Colt Cabana sztorit, amit Tony Khan kamerák előtt cáfolt, amikor már késő volt), hanem konkrétan az általad rendezett tévéműsorban is önmagukért mennek a bizniszbe, akkor nem várod meg, hogy a helyzet elfajuljon, és visszafordíthatatlan károkat okozzon. Amatőr. Ilyenkor azonnal kell lépni, függetlenül attól, hogy milyen személyes viszonyod van az illetőkkel. Összefoglalva ezt a bekezdést: az AMATŐRSÉG nem a "legjobb a biznisznek".

Érdemes megemlíteni az Eric Bischoff-formulát, és azt, hogyan érvényesül ez az AEW esetében. Igen, neki is számos hibája van, de nem lehet elvitatni tőle, hogy ő a modern éra egyetlen promótere, aki legalább átmenetileg, középtávon képes volt a WWE fölé kerekedni a saját termékével. Mit is mondott Bischoff, amikor egyértelművé vált, hogy versenyre kerül sor a WCW és a WWE között? "Lehetünk jobbak náluk, kevesebbek náluk, vagy mások, mint ők. Jobbak nem tudunk lenni, kevesebbek nem akarunk lenni, így hát mások leszünk." Három példával illusztrálta, hogy mit jelentett ez a gyakorlatban. A WWE felvételről sugárzott pankrációt, így a WCW-nak mindenáron élőben kellett mennie. A WWE célközönsége gyerekekből és családokból állt, ezért a WCW a fiatal felnőtteket célozta meg. A WWE karakterei és történetei rajzfilmszerűek voltak, ezért a WCW reality-alapú sztorikat akart gyártani. Bischoff nem volt kreatív géniusz, sem pedig wrestling szakember, ő egy sales-es. Nem akarta újból feltalálni a spanyolviaszt, sem megreformálni a pankráció alapvető célját, az egyetlen valódi újítása az volt, hogy elsőként próbálta bevezetni a hosszú távú történetmesélés fogalmát az epizodikus tévéműsor alapú birkózásba. Mindösszesen új és hatékonyabb módszereket keresett arra, hogy el tudja adni a termékét. Gyakorlatilag már a 90-es évek közepén megtalálta a workrate-pankráció helyét a műsorban ("te leszel az autóbaleset a filmem középső aktjában"), miközben marketing terén a sztárerőre és a történetekre épített. Úgy oldotta meg azt, hogy más legyen a terméke, hogy azt az adott környezetben könnyebb legyen eladni, és ne nehezebb. Ettől lettek átmenetileg többek a WWE-nél. Az AEW, ha hallotta is ezt a formulát (Bischoff kezdetben még pajtizott velük), annyit értett meg belőle, hogy legyünk mások. Kétségkívül azok lettek, ám ezzel nem könnyebben, hanem nehezebben eladhatóvá tették a terméküket, és így váltak végül "kevesebbé", mint a WWE. Ez nem a "legjobb a biznisznek".

Ha a biznisz üzleti részét, a marketinget és az arculatot nézzük, fontos lenne az is, hogy az AEW vezetői és birkózói szinten is megtalálja azokat az embereket, akikre bármilyen fórumon rá lehet bízni a szervezet progresszív képviseletét. Ezeknek jól artikulált, szellemes, érdekes személyiségeknek kell lenniük, akik nem jönnek zavarba, képesek biznisz-aggyal gondolkodni, bármilyen közönség előtt vállalhatóak, és jó hírét keltik a szervezetnek. A WWE-nek mindig voltak ilyen emberei, jelenleg a vezetésből Triple H és Nick Khan is alkalmasak erre, a birkózók közül pedig legalább tucatnyian azok. Az AEW-ban már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Tony Khan gyerekes, csapongó és nem elég higgadt; MJF tud beszélni, de permanensen karakterben van, tehát nem jó nagykövet; Punk szintén érdekes, de ha rossz napja van, elássa az egész szervezetet; Moxley gyűlöl szerepelni; Danielson cuki és intelligens, viszont túl szerény, és nem fogja finoman rádtukmálni a terméket; Omega és a Bucks nem efféle szerepre valók; a fiatal reménységeknek a karakterben promózás is túl nagy kihívás egyelőre, nemhogy az értelmes nyilvános beszéd... szóval marad Jericho, akiben viszont az előélete alapján nem sietnék megbízni. Ironikus módon az a személy, aki a legalkalmasabb lehetett volna erre a szerepre, már a WWE-nél van (Cody Rhodes). Ilyen általános pozitív előjelű képviselők nélkül a szervezet marketing- és arculatépítési lehetőségei beszűkülnek, ami szintén nem a "legjobb a biznisznek".

Még két dolgot szeretnék kiemelni, amelyek leginkább arról szólnak, hogy higgyünk az adatoknak, főleg akkor, ha nevezett hard data nem egyszeri, hanem tendenciózus, és ha valami már nem működik (vagy soha nem is működött), akkor ne erőltessük. Ami működik, az hozni fogja a nézőket, az érdeklődést és a pénzt, ami pedig nem - az nem. Egy valóban érdekes és jól működő birkózó jegyeket mozgat meg, ha bejelented egy eseményre, és nem kapcsolnak el róla a tévében. Ellenpélda gyanánt szeretném felhozni a tavaly ősszel történteket, amikor az Elite visszatért a CM Punk balhét követő eltiltásából (ami rájuk nézve a rövid kényszerpihenőn kívül nem járt semmilyen következménnyel), és kezdetét vette a harcuk a Trios övekért, ami rendszeresen főmeccses pozícióba került. A meccssorozat néhány hetében állandó jelleggel megfigyelhető volt a nézettség tizenöt perces szegmensekre történő lebontásában, hogy Omega és a Bucks Trios-övmérkőzései 100-300 ezer nézőt VESZÍTENEK alkalmanként. Ez egy-két alkalommal még lehet véletlen, de amikor egyértelmű trend lesz belőle, mert szinte semmi más nem produkál hasonló mélyrepülést az értékekben, már biztosan nem az, és ezt egy analitikai hátterű embernek látnia kell. Ha durva akarok lenni, akkor ez az egész beárazta az Elite-et, mint draw-t, ha engedékeny, akkor csak a fölöslegesen behozott Trios-koncepciót árazta be. Bármelyik is legyen, a közönség tendenciózusan jelezte a távkapcsolóval, hogy nem kíváncsiak arra, amit az Elite éppen csinál. Azt gondolhatnánk, hogy Tony Khan levonta ebből a következtetést, és korrigált, de nem, lenyomta a nézők torkán az egészet, végig prominens pozícióban tartva azt. Holott négy év után már egyértelmű, hogy az Elite csak és kizárólag a keményvonalas törzsközönségnél jelent valamit, a mainstream és a hétköznapi nézők fantáziáját nem tudta meghódítani - ezt pedig érdemes szem előtt tartani, amikor azt latolgatjuk, hogy ki értékesebb a szervezet számára, és ki kevésbé, valamint amikor lejárnak a szerződések, és dönteni kell a közös folytatásról. Az Elite amúgy azóta is main eventel, a Trios öv pedig valahol a midcard mocsarában van, mióta elbukták.

Egy másik dolog, ami kezdetben üzleti előnyt jelentett, viszont napjainkra már jól láthatóan hátrány, az a stratégiai helyszínválasztás. Csecsemőkorában az AEW hevesen ragaszkodott az USA keleti partjához, különös tekintettel az északkeleti régiókra és Floridára (ezekhez társult Las Vegas a Double or Nothing PPV-k állandó helyszíneként). Ez racionális lépés volt, logisztika és költségkímélés szempontjából, valamint amiatt is, hogy az Egyesült Államokban ezeken a vidékeken a legmagasabb a keményvonalas rajongók aránya a közönségen belül, akikkel a legnagyobb eséllyel tölthették meg kezdetben az arénákat, továbbá az északkeleti helyszínek közel vannak egymáshoz, ami lehetővé teszi, hogy a fanatikusok több helyre is elmenjenek az AEW kedvéért. A koronavírus-járvány alatt értelemszerűen nem volt opció a terjeszkedés és a turnézás, viszont az elmúlt két évben már sokkal aktívabban kellett volna lépni ilyen téren. Mostanra talán már késő, láthatóan csapágyasra járatták és kiszipolyozták a tradicionális helyszíneiket, a jegyeladások markáns csökkenése az olyan márkásított PPV-házigazdákat is elérte, mint Las Vegas vagy Chicago, más területeken pedig egyszerűen elmulasztották bejáratni magukat. Az utóbbi időszakban az AEW már csak két esetben teljesített kiemelkedően jól, egyrészt a nagyon speciális események alkalmával (a június végén esedékes Forbidden Door PPV például jó számokat hozott a szintén gazdag smark-táborral rendelkező Torontóban, ugyanakkor a Collision előzetes kanadai jegyeladásai alapján ez inkább a konkrét gálának, és nem a szervezet iránti általános érdeklődésnek szól), másrészt pedig akkor, ha viszonylag új, friss területekre utaztak (szűzpiacokra, ahogy a szakzsargonban nevezzük). Utóbbira példát jelentenek az első komolyabb kaliforniai és kanadai turnék, vagy éppen az első európai próbálkozás, a már többször is emlegetett Wembley. Egyedül ezek azok az események, amelyek ellensúlyozzák valamelyest az általános negatív tendenciát. Viszont az AEW közvetlen hátországában, amire egész eddigi létezésük során támaszkodtak az élő műsorok terén, aggasztó a helyzet, és nehéz lenne megmondani, hogy mennyi idő alatt "regenerálódhatnak" azok a piacok, ahol erőteljesen túlkínálták a műsoraikat. Ennek a turnépolitikának a soft data terén is vannak hátrányai, mert ha csak bizonyos helyekre koncentrálunk, és ezeken a helyeken a túlkínálat miatt idővel csökken a nézőszám, valamint növekszik a legfanatikusabbak aránya a közönségen belül (hiszen ők tartanak ki a legtovább), akkor az itt kapott közönségreakció túl szubjektív és túlságosan szűk minta lesz ahhoz, hogy támpontként használjuk a birkózók szélesebb körű népszerűségét illetően.

Röviden: az AEW-nak muszáj lesz meghoznia olyan üzleti döntéseket, amik nem feltétlenül egyszerűek és kényelmesek, és nem biztos, hogy tetszeni fognak az öntudatos, keményvonalas rajongóknak, valamint a kontrollálatlan, önmegvalósító munkahelyre áhítozó birkózóknak. Ezek hiányában, ha továbbra is rossz, értéktelen projektekre összpontosítják az erőforrásaikat, és nem ismerik fel időben, hogy mivel ártanak a szervezet megítélésének vagy előmenetelének, még sokáig fognak ördögi köröket futni, örökösen a saját farkukat üldözve.

ÖSSZEGZÉS

Az All Elite Wrestling nem kudarc, de csalódás. A szervezet a jelenlegi működése alapján csupán relatív sikerekre van predesztinálva, holott a természetes plafonjuk szerintem nem merülne ki ennyiben. Rendkívül érdekes kombináció számomra az, hogy az elérhető legnagyobb sztárokat szerzik meg, a reálisan elérhető legjobb médiaszerződéseket kötik meg, és nincsenek megriadva attól, hogy időnként váratlant húzzanak, a legnagyobb ambíciókkal célba vegyék a holdat, és semmire sem sajnálják a pénzt, ha már egyszer van dögivel - ehhez mérten viszont az egész szervezet mentalitását áthatja az, hogy "merjünk kicsik lenni". Hogy nem is akarjuk átlépni a saját árnyékunkat, inkább megelégszünk a 700-900 ezer fő közötti törzsközönségünkkel és az ő vélt vagy valós igényeik kiszolgálásával. Boldogok vagyunk velük, a pillanatnyi popnak, az öt csillagoknak és a felfelé tartott online hüvelykujjaknak élünk, és sosem tesszük meg a nagyság felé vezető lépést, mert attól tartunk, hogy akkor mindezt elveszítjük.

Az AEW-nak esélye lehetett volna arra, hogy utat mutasson, és a jövőbe, a 21. század dereka felé vezesse a pankrációipart. Mint azt a bevezetőben írtam, a WCW óta először minden feltétel adva volt ehhez. A hozzáértő vezetés, a know-how kiaknázása és modernizálása, a széles közönségnek való imponálás, a humánerőforrás érdemi fejlesztése és a biznisz-alapú racionális gondolkodás viszont hiányzott és a mai napig hiányzik. Épp ezért 2023-ban ki merem jelenteni, hogy ha nem történnek drasztikus sorsfordító és paradigmaváltó események a szakmánkban és az üzleti világban, akkor az AEW soha nem lesz a wrestling jövője, és az a legjobb esélye, hogy hosszabb távon is kultszervezet maradjon. Amennyiben az új gazdák, az Endeavor alatt nem kezdenek valami kimondhatatlan ámokfutásba, a sokszor (okkal) szidott, sokszor (ok nélkül) temetett, fásultnak, unalmasnak, megújulásra képtelennek mondott World Wrestling Entertainment lesz az, ami az elkövetkezendő évek-évtizedek során utat mutat a biznisznek, és meghatározza annak az arculatát. Az AEW pedig csak saját magát okolhatja azért, ha esélyük sem lesz markánsan beleszólni ebbe.

Az AEW rajongóinak, akik mindezek ellenére szeretik ezt a terméket, úgy, ahogy van, minden hibájával együtt, annyit mondanék a végére, hogy élvezzék csak nyugodtan. WRESTLING IS FUN, emlékszünk még? Mindaz, amit felsoroltam, nem az egyszeri rajongó problémája. Nekem viszont, a biznisz húszéves tanulmányozásával és értelmezésével a hátam mögött valószínűleg örökre bökni fogja a csőrömet a gondolat, hogy "mi lett volna, ha..."