Sheamus távozásával kapcsolatban újra felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a WWE ma már nem ugyanaz a cég, amelyet a rajongók évtizedeken át megismertek. Egyre többen érzik úgy, hogy a TKO-éra alatt a vállalat működésének logikája alapvetően megváltozott: a hosszú távú lojalitás, a veteránok státusza és a „WWE-család” eszméje egyre gyakrabban ütközik a költségcsökkentés, a hatékonyság és a rövid távú üzleti érdekek szempontjaival.

Ez a vita nem Sheamusszel kezdődött. Néhány hónappal korábban, a New Day távozásakor Mike Johnson már egy hosszú és rendkívül kritikus cikkben írta le, miért gondolja úgy, hogy a WWE, amelyen sokan felnőttek, már nem létezik. A New Day esete számára nem egyszerű szerződéses történet volt, hanem egy nagyobb változás újabb jele: annak bizonyítéka, hogy a WWE ma már egy nagy vállalati gépezet részeként, egészen más ösztönzők és prioritások mentén működik.

Sheamus távozása után ez az írás ismét különösen aktuálissá vált. Ezért most elhoztuk nektek Mike Johnson cikkét magyarul: pontosan megfogalmazza azt az érzést, amely most újra egyre több WWE-rajongóban felmerül.

Tényleg már nem az a WWE létezik, amit egykor ismertünk?

Cikk Nándi forditása

„Nagy zavart éreztem az Erőben. Mintha egyszerre milliónyi hang kiáltott volna fel rémületében, majd egy szempillantás alatt elnémult volna. Attól tartok, valami rettenetes történt.”-Obi-Wan Kenobi, Star Wars

A hétvége során érkezett a hír, hogy a The New Day tagjai, Kofi Kingston és Xavier Woods távoznak a WWE-től. Az elterjedt beszámolók szerint a WWE arra kérte Kingstont és Woodst, hogy módosítsák a szerződésüket – ami pankrációs zsargonban (kayfabe) annyit tesz, hogy fogadjanak el alacsonyabb fizetést –, ők azonban ezt visszautasították. Ennek következtében a két fél közös megegyezéssel a különválás mellett döntött, így 90 nap múlva Kingston 20 éves, illetve Woods 16 éves WWE-s pályafutása is véget ér.

Semmi kétség afelől, hogy ez a páros – különösen akkor, amikor Big E is velük volt – Hall of Fame-szintű formáció volt. Éppen ezért szomorú, hogy ilyen csendben és ilyen hirtelen ér véget a közös pályafutásuk. Ugyanakkor ez megnyitja előttük a lehetőséget, hogy rengeteg pénzt keressenek dedikálásokkal és vendégszereplésekkel az AEW-ban, Japánban vagy bárhol máshol, ahol olyan csapatokkal mérkőzhetnek meg, mint a The Young Bucks, az FTR, a The System és még számos más lehetséges ellenfél. Akármekkora fizetést is kaptak Woods és Kingston, minden egyes centjét megérdemelték – sőt, még annál is többet –, ha azt nézzük, mennyi jóindulatot és milyen örökséget hagytak maguk után. Hogy ez pénzügyi szempontból is megtérült-e a WWE számára, azt nem tudom megítélni.

A The New Day WWE-s korszakának lezárására adott reakció azonban sok helyen szinte egy ravatalozás hangulatát idézte – nemcsak a csapat, hanem annak a WWE-nek a búcsúztatását is, amelyről egyes rajongók azt hitték, hogy még mindig létezik. A valóságban azonban ez a WWE abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor Vince McMahon úgy döntött, hogy visszatér a hatalomba, és keresztülviszi a vállalat Endeavornak történő eladását. Ezzel a WWE egy önálló tulajdonban lévő amerikai ikonból – amely ugyan tőzsdén jegyzett vállalat volt, de továbbra is függetlenül működött – egyszerű vállalati eszközzé vált, amelyet az új tulajdonosok belátásuk szerint megvásárolhatnak, eladhatnak, összevonhatnak, átszervezhetnek vagy felhígíthatnak.

A WrestleMania óta sokan panaszkodtak arra, hogy a műsor „lélektelen” volt a rövid meccsek, a végtelen reklámok, a szponzorált pillanatok (Szia Grogu!) és a meccsek közötti üresjáratok miatt. Kinek-kinek más a véleménye, de ha CM Punk és Roman Reigns nem tették volna le a WWE hétvégéjének legjobb mérkőzését a las vegasi események lezárásaként, valószínűleg még hangosabbak lettek volna a kritikák. Azonban a rajongók általában arra emlékeznek leginkább, amit utoljára láttak, és ez a meccs minden várakozást felülmúlt.

De még egy klasszikus mérkőzés sem változtathat a tényeken – és ezt a WWE rajongóinak is be kell ismerniük maguknak. A régi cég halott. Az új cég soha nem is lesz olyan, amilyennek a rajongók szeretnék. A WWE ma már egy nagyobb gépezet része, egy fogaskerék, amelynek célja, hogy mindenáron pénzt termeljen a tulajdonosai és részvényesei számára. Sokkal inkább arról szól, hogy Ari Emanuel megkapja a 67 millió dolláros juttatását a vezetésért, mint arról, hogy emlékezetes pillanatokat teremtsen a közönségnek, amely most már sokkal több pénzt fizet azért, hogy a nagyobb show-kon minden eddiginél kevesebb pankrációt lásson.

Ezért sem kellene senkinek meglepődnie azon, hogy a The New Day tagjait arra kérték, módosítsák a szerződéseiket, mert az én tippem az, hogy nem ők az egyetlen veteránok, akiket erre kértek. Múlt pénteken, egy nappal azelőtt, hogy Kingstont és Woodst mindenféle nyilvános „köszönjük a cégért tett munkátokat” üzenet nélkül az Alumni szekcióba helyezték a WWE honlapján, a PWInsider.com arról értesült, hogy egy elég komolyan szerepeltetett sztárt arra kértek, hogy fogadjon el 50%-os fizetéscsökkentést, és állítólag bele is egyezett. Nem nevezem meg az illetőt, mert egyelőre nem tudom megerősíteni, hogy ez valóban így történt, de az időzítés, valamint az, ami a következő napon történt, legalábbis nagyon érdekes. Mint mindig, amíg ez nincs teljesen megerősítve, érdemes fenntartásokkal kezelni, de az időzítés – különösen a WrestleMania-szezon után – mindenképpen figyelemre méltó.

Ha egyetlen közös szálat keresünk, akkor ez az: a WWE a TKO-éra alatt teljesen másképp működik. A WWE, annak archívuma és a tehetségei mind csak sakkfigurák, amelyeket a TKO kedve szerint mozgat, használ fel vagy dob el. Aki ezt máshogy gondolja, az naiv. Már azon a napon, amikor Vince McMahon eladta a céget, azt mondtam, hogy egy korszak véget ért, és a WWE soha többé nem lesz ugyanaz – emiatt rengeteg „Mike túldramatizál” üzenetet is kaptam –, de néhány évvel később hány „életre szóló” legenda került elküldésre vagy „nyugdíjazásra”, hány tehetség távozik most, miközben a cég elképesztő mértékű vezetői fizetéseket tesz közzé, amelyekről a legtöbb dolgozó néző csak álmodhat, és mennyire más lett az egész, mint csak néhány évvel ezelőtt.

Nem is azt mondom, hogy a TKO hibás amiért megteszi ezeket a lépéseket. Papíron új módokat találtak arra, hogy bevételt termeljenek a cégből, amelyeket Vince McMahon és köre soha nem tudott volna megvalósítani. A tagságnak valóban vannak előnyei, de az átlagrajongó számára, aki él és hal a WWE-ért, talán még soha nem érezte ennyire távolinak magát a cégtől – mert az a WWE, amelyen felnőtt, már nem létezik. Szétszóródott több különböző platformra, egyre többe kerül nézni, eljutni az eseményekre, és egyszerűen csak WWE-rajongóként élni, aki a szívén és az ujján is viselné a logót – és ezen már nem is fog változtatni semmi.

Ideje mindenkinek ezt beismernie.

Ez már nem az a hely, amely gondoskodott arról, hogy Betty Skaaland mindig kapjon egy ringside helyet a Madison Square Gardenben, csak mert a férje annyira szeretett és tisztelt volt, amikor a cégnél dolgozott – mert azt az ülést ma már el lehet adni néhány ezer dollárért. Ez már nem az a cég, ahol olyan „életművesek”, mint Sue Aitchison megmaradnak, függetlenül attól, mennyire jók a munkájukban és mennyi belső tudással rendelkeznek, mert ma már egyszerűbb friss diplomást felvenni a pozícióra. És ez már nem az a vállalat, ahol a pankrátorok az egész pályafutásukat eltöltik; mert hacsak nem jutnak el a legfelső szintre – mint The Undertaker vagy John Cena –, előbb-utóbb pénzügyileg lecserélhetővé válnak: vagy túl idősek ahhoz, hogy profitot termeljenek a cégnek, vagy túl drágák ahhoz, hogy a helyzetükhöz képest továbbra is emeléseket kapjanak.

Ez az a cég, ahol a rajongóktól ugyanazért többet fognak kérni, és ha a TKO követni tudja a Disneyland-féle elvet, miszerint most már olyan dolgokért is fizettetnek a látogatókkal, amelyek korábban ingyenesek voltak, akkor ezt meg is fogják tenni – mert a végső cél itt az, hogy mindig a következő dollárt is megszerezzék, hogy a vállalat pénzügyileg még erősebb legyen, kifizesse az adósságait, vagy a sikereket új felvásárlások és terjeszkedések finanszírozására használja.

A cég vezetői azt fogják állítani, hogy ezek szükséges változtatások voltak – és valóban azok is voltak, ha az Endeavour szemszögéből nézzük.

A pankrátorok és a tehetségek viszont ezzel alighanem vitatkoznának.

Fontos megérteni, hogy nem is hibáztatom a TKO-t mindezekért. Megvették a céget, és teljes joguk van bármit kezdeni vele. Ha úgy döntenek, hogy holnap kirúgják Paul Levesque-t, és Jordan Peele-t nevezik ki a kreatív irányítás élére, megtehetik. Ha úgy döntenek, hogy a WCW archív felvételeit szórakozásból elégetik, az is az övék. Ha úgy gondolják, hogy túl sok maszkos pankrátor van, akár a legjobban fizetett Rey Mysteriót is elküldhetik – mert hát ilyen az élet. Ha pedig úgy döntenek, hogy az élő eseményeket a Feld Companynak licencelik, hogy ugyanazokat a show-kat naponta háromszor is lebonyolítsák, az gyorsabban megtörténne, mint ahogy kimondod: Ringling Bros.

Ez az új normalitás, és ideje a közönségnek is felismernie, hogy a kedvenc popkulturális franchise-aihoz hasonlóan – legyen szó a Harry Potterről vagy a Star Warsról – a WWE is valójában csak egy szellemi tulajdon, amelyet a tulajdonosok utasításai szerint kell minél nagyobb profitra felhasználni. Az az elképzelés, hogy a TKO lesz az a gondnok, amely megőrzi a „pankrációs szakma szentségét”, ahogyan azt egyesek a McMahon családról gondolták, nos, ezt a gondolatot el kell engedni, mert ez soha nem lesz a TKO prioritása – legfeljebb akkor, ha a pankráció történelmét is licencelni tudják, hogy abból is több pénzt termeljenek Ari Emanuelnek, Marc Shapiro-nak és társaiknak.

Bármennyire is erkölcstelennek tűnhet egyesek számára, hogy ennyi tehetséget elküldenek, a valóság az, hogy 99%-uk elfogadta azokat a feltételeket, amelyek nagyjából egy garantált 90 napos konstrukciót jelentenek, ami a TKO döntésétől függően meghosszabbodik vagy véget ér. Amíg el nem jön az a nap, amikor minden főmeccses sztár leül egy nagy esemény előtti napon, és úgy dönt, hogy senki nem lép kamera elé, amíg a cég nem változtat, addig ez így is fog működni.

Sok szó esik az AEW-ről – jó is, rossz is –, de Tony Khan lényegében minden egyes dollárt kifizet, amit a szerződésekben megígért a tehetségeknek. A WWE esetében viszont, hacsak nem vagy Roman Reigns, a cég döntéseitől függsz, különösen a WrestleMania utáni hetekben és a negyedéves pénzügyi jelentések előtti időszakokban. Sőt, még egy meglévő szerződés mellett is előfordulhat, hogy arra kérnek, módosítsd azt a saját érdekeid ellenére.

Sok olvasói kérdés érkezett azzal kapcsolatban, hogy miért teszi ezt a cég, ha közben ilyen jól teljesít. Az egyszerű válasz az, hogy azért, mert így a következő negyedévekben még jobb számokat mutathatnak ki azzal, hogy megszabadulnak a drágább tehetségektől, és helyettük olcsóbb neveket hoznak fel a NXT-ből, akik ugyanazt a szerepet töltik be a rosteren kevesebb pénzért. A hosszabb válasz az, hogy a cég nem arról szól, hogy mindenkit hosszú távon kiszolgáljon és támogasson. Bár szükség van a folyamatos cserére, hogy friss maradjon a kínálat, a cél az, hogy a lehető legjobb pénzügyi eredményeket érjék el a legrövidebb idő alatt.Akár azt jelenti ez, hogy több pénzt fogadnak el Las Vegasból, és emiatt a WrestleManiát áthelyezik New Orleansból, akár azt, hogy Aleister Black helyére Ethan Page kerül – a végső cél ugyanaz: a döntések célja az, hogy a vezetők több pénzt keressenek.

A Endeavor felvásárlása és a TKO létrejötte óta a WWE már nem egy önálló entitás saját belső logikával. Egy nagyobb vállalati struktúra része, és ennek megfelelően a prioritások is megváltoztak. A bevételnövekedés, a költségek kontrollja és az érték maximalizálása minden területen a fő mozgatórugók. Ebben a keretrendszerben a veterán szerződések egyszerű tétellé válnak a költségvetésben. Ezért az olyan helyzetek, mint a The New Day esete, nem meglepők – még ha a rajongók számára csalódást is jelentenek. A magasabb fizetésű, de nem a legfőbb sztárpozícióban lévő tehetségek egyre nagyobb vizsgálat alá kerülnek. Néhányuktól azt kérik majd, hogy fogadjanak el kevesebbet, mások továbbállnak. Ez a valóság.

Tudom, hogy egyesek majd azt szeretnék, ha elítélném a TKO-t ezért. Természetesen már közel sem olyan szórakoztató a műsorokat nézni, mint régen, de az igazság az, hogy a WWE történetében is voltak hosszú időszakok, amikor ez nem volt így. Minden ciklusokban működik, és bizonyos rajongók – különösen a Cody Rhodes-ot imádó gyerekek – számára most is egy szerethető dolog a WWE. Minden néző szemében más.

A valóság azonban az, hogy ha valakit felelőssé kell tenni azért, ahogyan a dolgok alakultak és jelenleg is alakulnak, az Vince McMahon. Ő hozta azokat a döntéseket, amelyek ahhoz vezettek, hogy olyan nőkkel került konfliktusba, akiknek titoktartási szerződéseket kellett aláírniuk, ő döntött úgy, hogy leállítja a kifizetéseket Janel Grant felé, amiket kért tőle, és ő az, aki a WWE igazgatótanácsának és a SEC vizsgálatának középpontjába került.

A cégtől azt várták, hogy a McMahon család következő generációjához kerüljön tovább, de Vince tettei miatt a legjobb, amire az unokái számíthatnak, az az, hogy a TKO által mozgatott sakktábla részei lesznek. Vince McMahon a saját teremtését pusztította el – és ami ma létezik, az már nem ugyanaz a cég, bármennyire is állítják egyesek ennek ellenkezőjét.

A TKO-éra nemcsak egy tulajdonosi korszak végét jelentette. A WWE mint kulturálisan önálló entitás végét is jelentette. Ami ma létezik, az már egy másik ösztönzőrendszer szerint működik, és ez az ösztönzőrendszer fogja továbbra is meghatározni az összes fontos döntést.

Ismét: a TKO-nak jogában áll minden cseppet kifacsarni a kőből, annyit gyártani és monetizálni a tartalmait, amennyit csak akar, és úgy dönteni, hogy ideje leengedni a guillotine-t a tehetségekre – akár elbocsátással, akár szerződések lejártára hivatkozva, akár „közös megegyezéssel történő különválással”, vagy bármilyen jogi/semleges megfogalmazással, amely elfedi a valódi döntést –, de előbb-utóbb a bumeráng visszatér, és ahogy korábban Vince McMahon esetében is, idővel ők is rá fognak jönni, hogy hibák történtek, ha nem vigyáznak.

Vince McMahon 1985-ben kezdte felszámolni a területi rendszert. Egy évtizeden belül oda jutott, hogy nem volt hova mennie kész, kiképzett tehetségekért. Lépéseket kellett tennie: más cégekkel való együttműködés, fejlesztés finanszírozása, és a Performance Center felépítése a semmiből. Ezek mind reakciós döntések voltak, amelyek abból fakadtak, hogy a területi rendszer gyakorlatilag megszűnt.

Ma a TKO nagyon erős pozícióban van, de hol lesznek tíz év múlva, miután végigvitték azokat a döntéseket, amelyeket jelenleg hoznak?

Milyen lesz a WWE, amikor azokat a veteránokat, akik korábban szükségesek voltak a fiatal tehetségek felkészítéséhez, ugyanebben az időszakban fokozatosan kiveszik a rendszerből, miközben a house show-k gyakorlatilag a múlt részévé válnak – legalábbis abban az értelemben, hogy már nem lesznek rendszeresen megtartva –, ezzel pedig eltűnik egy újabb fontos tényező, amely segítette a pankrátorok fejlődését és beérését?

Egyre nehezebb lesz a következő generációt olyan előadókká fejleszteni, amilyenre a pankrációs üzletágnak szüksége van, különösen úgy, hogy a Paul Levesque által összeállított jelenlegi stáb is előbb-utóbb ki fog öregedni. Ha továbbra is a rövid távú pénzügyi optimalizálás marad a fókusz, mi lesz a márka hosszú távú értékével? Ezek nem azonnali problémák, hanem strukturálisak – és előbb-utóbb olyan helyzeteket fognak teremteni, amelyeket kezelni kell majd.

Felmerülhet a kérdés: mennyit ér, ha a ma még meglévő jószándékú hozzáállást feláldozzák szponzorációkért, a WrestleManián fizetős entrancért, a 10 000 dolláros Cody-féle busztúrákért, vagy a mindenhol jelen lévő Dude Wipes-ért, ha mindez végül eltávolítja a vállalkozást attól, amit a rajongók valójában szeretnek benne? Olyan irányba tartunk, ahol pusztán „színészeket” képeznek, akik jeleneteket és akciókat adnak elő? Olyan jövő felé megyünk, ahol avatárok, mint a KISS- vagy ABBA-koncertek, vagy akár AI és CGI veszik át a szerepet? Nem tudom a választ, de majd kiderül, hogyan alakul mindez. Viszont ha a fő cél pusztán az, hogy minél több pénzt termeljenek, előbb-utóbb elveszik a szív és a lélek – végleg, és ha egyszer kialszik, azt a tüzet már nem lehet újraéleszteni.

Sokan kritizálhatják az AEW-t, a GCW-t, a független promóciókat, Japánt vagy bármit, ami nem WWE, amiért nem WWE, de nem lehet elvitatni tőlük, hogy próbálják továbbvinni a pankráció szellemét, és a lehető legjobban igyekeznek boldoggá tenni a rajongókat. Ugyanezt elmondhatjuk a WWE-ről? A tehetségekről igen, de sok szempontból a rajongók elégedettsége olyan alacsonyan szerepel a prioritási listán – amely a vezetők igényeinek kiszolgálásával és azok szeszélyeinek követésével kezdődik –, hogy néha elgondolkodom, mintha a Mátrixból ébredtem volna fel, és rájöttem volna, hogy végül mégis a WCW nyerte a hétfő esti háborút.

Szóval mi a jövő? A jövő mindig ködös, ahogy egy bölcs öreg Jedi-mester mondta egyszer.

Senki sem tudja biztosan, de annyit teljes bizonyossággal állítok, hogy az a WWE, amelyről mindenki azt hitte, hogy létezik, már rég eltűnt. Szóval ideje abbahagyni az ellenkezőjének a képzelését. Értem a sokkot és a dühöt a The New Day távozása miatt, de ők csak egy újabb példái annak, ami kívülről és belülről is nyilvánvaló kellett volna legyen: a WWE már nem az, ami egykor volt, és soha többé nem is lesz az.

Szóval ezt el kell ismerni.