A pénz megérkezett, az irányítás nem

Ted Turner felvásárlásával a WCW pénzügyi szempontból stabil pályára került. Többé nem kellett attól tartania, hogy egyik napról a másikra megszűnik létezni, ahogyan az a Jim Crockett Promotions esetében fenyegetett. A pénz azonban önmagában nem oldotta meg a problémákat. Turner szerette a pankrációt és hitt benne, de nem igazán értette a működését, ezért a kreatív irányítás rendszeresen olyan emberek kezébe került, akik vagy nem értettek a birkózáshoz, vagy teljesen eltérő elképzelésekkel rendelkeztek arról, hogy milyen irányba kellene haladnia a szervezetnek.

Ennek eredményeként a WCW egyik héten a sportos, realisztikus pankrációt próbálta hangsúlyozni, a következő héten pedig már a WWF színesebb, családbarát világát igyekezett másolni. A gond csak az volt, hogy egyik út mellett sem köteleződtek el igazán. A WCW ebben az időszakban olyan volt, mint egy rendkívül tehetséges sportoló, aki még nem döntötte el, hogy milyen játékot akar játszani.

Ric Flair és Sting tartották életben a szervezetet

Sting Vs Flair

A bizonytalan vezetés ellenére a WCW rendelkezett valamivel, amire sok szervezet csak vágyhatott: egy elképesztően erős rosterral. A promóció arca továbbra is Ric Flair volt, aki a Four Horsemen élén még mindig a déli pankráció megtestesítőjének számított. Mellette Sting, Lex Luger, a Road Warriors, Vader és Ricky Steamboat is a szervezet meghatározó alakjai voltak.

A probléma nem a tehetség hiánya volt. A WWF ekkorra már messze nem csupán egy pankrációs szervezetként működött, hanem popkulturális jelenséggé vált. Hulk Hogan, Randy Savage és a WrestleMania sikerének köszönhetően Vince McMahon cége jóval túlmutatott a hagyományos pankrációs közegen. A WCW hiába rendelkezett kiváló birkózókkal és népszerű karakterekkel, országos szinten továbbra is egyértelműen a második számú szereplő maradt.

A szakítás az NWA-val

1991-ben egy korszak végleg lezárult. A WCW hivatalosan is elszakadt az NWA-tól, és saját identitásának kialakítására kezdett koncentrálni. Bár a kapcsolat már korábban is fokozatosan lazult, ez volt az a pillanat, amikor a szervezet végleg önálló útra lépett. Saját bajnoki címeket kezdett építeni, saját történetszálakat alakított ki, és többé nem akart az NWA árnyékában működni.

Ez rendkívül fontos mérföldkő volt a WCW történetében, ugyanakkor egy új problémát is felszínre hozott. Most már nem lehetett az NWA-ra mutogatni, ha valami nem működött. A WCW-nek saját lábán kellett megállnia, miközben továbbra sem rendelkezett világos hosszú távú stratégiával.

Jim Herd

Ha egyetlen történettel kellene összefoglalni a korai Turner-éra káoszát, akkor az kétségkívül Ric Flair és Jim Herd konfliktusa lenne. Herd korábban televíziós vezetőként dolgozott, pankrációs tapasztalata viszont gyakorlatilag nem volt. Ennek ellenére ő kapta meg a WCW egyik legfontosabb vezetői pozícióját.

Herd úgy gondolta, hogy Ric Flair karaktere elavult, és radikális változtatásokra van szükség. A terve az volt, hogy Flair rövid hajjal, fülbevalóval és egy Spartacus nevű gladiátorgimmickkel térjen vissza a képernyőre. Igen, ugyanarról a Ric Flaierről beszélünk, aki ekkor már többszörös világbajnokként és a szervezet legnagyobb sztárjaként a WCW egyik alappillérének számított. Mintha ma valaki azt mondaná Roman Reignsnek, hogy holnaptól kalóznak öltözik.

A helyzetet tovább rontotta, hogy Herd jelentősen csökkenteni akarta Flair fizetését is. A vita végül odáig fajult, hogy Flair és a vezetőség útjai elváltak. A történet azonban itt vált igazán legendássá.

Abban az időben a világbajnokoknak jelentős letétet kellett fizetniük a bajnoki övért. Ric Flair esetében ez körülbelül 50 ezer dollárt jelentett. Miután távozott a cégtől, közölte, hogy addig nem hajlandó visszaadni az övet, amíg a WCW nem fizeti vissza ezt az összeget. A szervezet ezt nem teljesítette, Flair pedig megtartotta az övet.

Így történhetett meg az egyik legismertebb pillanat a pankráció történetében: 1991-ben Ric Flair megjelent a WWF televíziójában, méghozzá a WCW világbajnoki övével a kezében. Ez nemcsak óriási presztízsveszteséget jelentett a WCW számára, hanem tökéletesen megmutatta azt is, milyen szervezetlenül működött a vállalat ebben az időszakban.

A WCW-nek új vezetőre volt szüksége

1992 és 1993 környékére egyre világosabbá vált, hogy a WCW nem folytathatja ugyanígy. A Turner-pénz biztosította a túlélést, de nem hozta közelebb a szervezetet a WWF-hez. A vezetők folyamatosan váltották egymást, a pankrációs veteránok sokszor elavult elképzelésekkel érkeztek, a televíziós szakemberek pedig nem értették a wrestling sajátosságait.

Ted Turnernek elege lett abból, hogy a szervezet egyik oldalról a múltban ragadt promoterek, a másikról pedig a pankrációhoz nem értő televíziós vezetők között őrlődik. Egy új szemléletű emberre volt szükség.

Megérkezik Eric Bischoff

Eric Bischoff

Ekkor lépett színre egy olyan figura, akit akkoriban szinte senki sem tekintett a pankráció jövőjének. Eric Bischoff nem volt legendás pankrátor, nem volt sikeres booker, és nem rendelkezett évtizedes promóteri múlttal sem. Sokan egyszerűen csak egy középszerű kommentátorként ismerték.

Volt azonban két dolog, ami megkülönböztette elődeitől. Értett a marketinghez, és értett az üzlethez.

1993-ban Bischoffot a WCW ügyvezető alelnökévé nevezték ki. Ezzel gyakorlatilag ő lett a szervezet kreatív és üzleti motorja. Akkoriban szinte senki sem sejtette, hogy ez a döntés nemcsak a WCW történetét, hanem az egész pankrációs iparágat örökre megváltoztatja.

Míg az előző évek a túlélésről szóltak, a következő korszak már a támadásról fog szólni. Eric Bischoffnak pedig egyetlen célja volt: legyőzni Vince McMahont.

Egy új korszak kezdete

1993 végére a WCW végre megtalálta azt az embert, aki világos jövőképpel rendelkezett. A kérdés többé nem az volt, hogy a szervezet képes-e életben maradni, hanem az, hogy képes-e átvenni a vezető szerepet a WWF-től.

A legtöbb ember erre akkoriban egyértelmű nemmel válaszolt volna.

Néhány évvel később azonban ugyanazok az emberek döbbenten nézték, ahogy a WCW történelmet ír.

A valódi háború ugyanis még csak most kezdődött.